Pár gondolat egy január végi szülinapi 221 kilométeres PUB futótól és a futót segítő kerékpárostól.
Nóra:
Örülök, hogy kísérőként ott lehettem Gáborral.
Nagyon vártam az indulás napját és ezekben az időjárási kondíciókban nekem is nagy kihívás lett a Balaton megkerülése.
Talán a legizgibb, hogy egymásra voltunk utalva. Ilyen helyzetben nincs olyan, hogy nem oldok meg egy problémát. Mert van egy közös cél és megegyeztünk, hogy elérjük. Most is volt olyan, amihez nem kevés kreativitás kellet, de végül csak megoldottuk…
Szóval megint tanultam magamról egy csomót, ami nagyon megérte! A Gábort pedig még mindig nem értem, hogy tud ennyit futni…. Hiába voltam mellette a 700 km-es ország átfutáson, meg a 800 km-es 6 naposon, továbbra is szuper motiváló, ahogy képes átmenni az akadályain.
Fel nem merül benne, hogy ne lehetne megcsinálni. Azt szokta mondani ha rosszul is lesz, mi baj lehet, maximum elájul, majd feláll és megy tovább, belehalni úgysem fog…
Nekem nagyon inspiráló az ilyen hozzáállás.
Köszönöm Gábor, hogy ismét egy szuper kihívásokkal teli napot gyűrhettünk végig. És, hogy újra bebizonyosodott, bármilyen nehéz helyzet is jön szembe, a kreatív hozzáállás és a humor sokat tud lendíteni a helyzeten!
Gábor:
Először is, nagyon-nagyon köszönöm Nóra, hogy asszisztáltál ehhez a rendhagyó szülinaphoz, mert ha ezt egyedül élem volna át, még a végén meggyőzném magam, hogy álmodtam…
Szóval itt ülök a gép előtt, hogy megírjam ezt a beszámolót.
Várom az ihletet. Iszok egy kávét. Várok…
Az tuti, hogy egy “mikor mi történt” írással nem akarok senkit untatni. Tényekből az is épp elég, hogy ez a hetedik UB amit teljesítettem, Nóra kísért kerékpárral, rengeteget röhögtünk és az északi oldalon gyakran 80-as szembe szelünk volt. Meg, hogy aznap volt a szülinapom.
Közben ahogy ezt írom, sorba jönnek vissza a pár nappal ezelőtti emlékek…
Érzem ahogy behúz az egész és máris az az érzésem, hogy ismét fel kéne venni a futócipőt és nekiállni. Mintha a világ legnormálisabb dolga lenne a januári hidegben futni 200 kilométert. Hiába is fájt közben, valahol mélyen ez egy logikus és természetes tevékenység. Csak rakod a lábaidat egymás után, fókuszálsz, a jelenben vagy. Használod a szervezeted, olyasmire amit te találtál ki, ami nem kötelező, ami nem valamiért van, hanem önmagának ad értelmet. Futni, hosszan és órákon át. Érezni, ahogy élsz.
Az ilyesmi nálam úgy néz ki és ez az alap indítatás is, hogy megnézem mit bír ki ez a test nevű szervezet. Mert akár honnan is nézzük, de ha egyszer már bele kellett költözni, megnézem meddig visz el és közben milyen rafinált, hogy ezekkel a nagyon is átlátszó trükkökel, mint a fájdalom és a rosszullét, mennyire tudja sikeresen megállítani a szándékomat.
Márpedig ha hoztam egy döntést, hogy ma futni fogok, akkor futni fogok. Innentől ez többről szól mint egy sima futás, ennek tétje van. A tét pedig hatalmas, mert a döntés egyfajta kötelezettség is és amíg az adott cél nem valósul meg, nem fogok megállni. Csak megyek és megyek. Max elbukok, de igaziból küzdés közben elbukni úgysem lehet.
A viharos szembeszél mellénk áll és a maga sajátságos módján segít, hogy hamarabb lezúzza hiúságunk. Nóra küzd a felpakolt kerékpárral én meg a futással. A tervhez és az őszi UB-hoz képest, átlag fél perces hátrányba vagyok kilométerenként. Telnek az órák és a déli parton is szemből kapjuk a negyed szelet. 150 km után az agyam túl van azon, hogy érti vagy sem, miért is megyek. Lassan kezd egyre kevesebbet érzékelni, majd szépen szétcsúszik a kontrol.
Ezzel párhuzamosan, valami, ami önmagával azonosul, az a valami, ami változatlan gyerekkorom óta, ami ÉN vagyok, lassan elmosolyodik. Érzem ahogy a testem is leköveti a dolgot és könnyes lesz a szemem. Ez most én vagyok. Aki át szokott élni ilyesmit, tudja milyen ritka értékes pillanat ez. Érzékelni önmagunkat, nem mint egyén, nem mint Gábor, akinek ma van a szülinapja. Hanem mintha tükörbe néznél és azt mondanád. Aha, szóval ez vagyok én. Amit mindig is éreztél, de most végre látod. Most végre nem a különböző információk rángatnak, hanem végre látok. Jelen vagyok és futok. Futok, mert így döntöttem. Most nem keresek semmit, nem magyarázkodok. Úton vagyok. A légzésem és a süvítő szél egy és egymástól el nem választható. Elönt egy ősi biztonság érzet, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van. Az óceánon anno órákig is megvolt ez az érzés. Tudod, hogy a viharban is biztonságban vagy, mert valahol egy vagy a viharral, ami önmagát megfigyeli.
Majd jön az ismerős és vicces érzés, hogy a mostani perspektívából nézve, pár órája a létezésem értelmét sem láttam. Csak hajtottam az aktuális valamit, mintha valaki figyelne és az élet végén lenne egy célkapu. Mintha a finis előtt történnie kéne majd valami csodának. Pedig a csoda itt van most is, ahogy most erősen fúj a hideg szél, ahogy égnek a combizmaim, ahogy a sötétben nézem az alvó balatoni házakat. Ahogy jelen vagyok. Ahogy érzékelem azt a sok fájdalmat, amit a szervezetem produkál és ahogy az arcomra elkezd szitálni a havas eső.
A tökéletes pillanat, amikor se máshol nem lennék, se más valaki.
Na, aki nem idegelte fel magát egy ilyen hangulatú beszámolótól, az biztos tudja mit akarok ezzel mondani. Mert a futás egy létező híd, melyen visszatérhetsz önmagadhoz. Talán elnézhető, hogy születésnapon ilyet írok és talán még az is, ha elmondom, hogy a futás előtt telefonon beszéltem a szüleimmel és ijesztő volt, hogy mennyi év telt el és milyen gyorsan. Hiába nyugtatom magam, hogy sokat teszek a környezetemért, hogy sok ezer embernek tudtam eddig segíteni, hogy próbálok a lányomnak jó apja lenni, hogy a gyermekkori álmaim jó részét már kipipáltam. Hogy sosem játszottam megúszósra. Hogy félelmemben üvöltöttem már egyedül az óceán közepén és hogy meghatottan magasra emeltem a nemzeti zászlót a Déli-sarkon…
Az általunk innen definiálható élet, méltatlanul parányi felvillanás csak, melynek fényességét talán csak az határozza meg, mennyire merjük a saját utunkat járni. Az utat, ami a mienk, ami számunkra a legszebb és legnehezebb, amivel egy pillanatnyi időre bekapcsolódunk ebbe a végtelen történetbe.
