A nevem Gyöngyösi Róbert, kazincbarcikai ultrafutó vagyok, legutóbbi Privát Ultrabalatonom során sokan már megismerhettek, valamint rengeteg futó barátom van már a versenyeknek köszönhetően, hisz a futók egy igazi összetartó közösséget alkotnak, bármerre is járok, mindig szeretettel fogadnak!
Edzeni heti 100-150 km-t szoktam, most az Ultrabalaton előtt pihentem kicsit. Főként a közelben található Bükki és Aggteleki Nemzeti Parkba járok futni, mindig újabb és újabb célokat tűzök ki magam elé, valamint tartom a kapcsolatot közeli és távolabbi futótársaimmal is, rendszeresen járok velük edzeni. Mint ultrafutó, a távolság soha nem okoz problémát, jelenleg a Balatonfüredi Atlétikai Club tagja vagyok. A futás számomra mindig testi és lelki feltöltődést nyújt, segít a mindennapok kiegyensúlyozottabbá tételében. Jelenleg Miskolcon dolgozom egy vagyonvédelmi cégnél, mellette a Budai Sportoktató Akadémia sportedző, valamint sportszervező képzésén veszek részt. Az idei Privát Ultrabalaton futásom egyedül, segítő nélkül szeretném teljesíteni, ez jelent számomra igazi kihívást.
Ezzel a futással a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítványt szeretném majd támogatni. Az alapítvány munkáját már régóta ismerem, tudom, hogy rengeteg emberi életen tudnak segíteni azzal, hogy érvényesülni tudjanak a mindennapokban. A segítség nem csak az adományokról és a pénzről szólhat, többféle úton hozzájárulhatunk munkájuk megkönnyítéséhez, én személy szerint a megismertetésben tudok sokat segíteni, de idő közben rengeteg új terv és ötlet merült fel. Az alapítvány 16 éve foglalkozik vakvezető kutyák képzésével, ingyen ad vakvezető kutyát a látássérülteknek, adó 1% felajánlásából, valamint az önkéntes adományozói közösségből tartja fenn magát. Az utóbbi időszakban részletesen megismerhettem az alapítvány munkáját. Ennek elengedhetetlen része volt megtapasztalni, hogyan viselkedik a kutya munkája közben, és mit érezhet egy ember, aki teljesen rá van utalva. Az első pár lépés még bizonytalan volt, de hamar összeszoktunk a kutyával, és egyre jobban ment. Közben a szemem is becsuktam és próbáltam elképzelni a körülöttem lévő világot, figyelve a környezetem jeleire. Az úttesten való többszöri átkelés számomra félelmetes volt, de az egyenes szakaszokban egész magabiztosan éreztem magam. A kutya pontosan jelezte a lépcsőket, a zebrát, az akadályokat, és az útirányt. Ahogy akkor is fogalmaztam, az ember mintha visszakapná az életét. Egy örök emlék marad számomra!
Hálás köszönetem mindenkinek, aki szurkol értem, kérem ha van rá lehetőségetek, támogassátok a vakvezető kutyák képzését, melyet az alábbi linken értek el:
Futásom itt tudjátok majd követni:
