PUB élménybeszámoló
Évekkel ezelőtt, egy többezer fős rendezvénybe csöppentem bele és Balatonaligán vártam a rajtra. Nem én voltam az első futó abban a hét fős csapatban, ahová meghívást kaptam, mégis izgalommal töltött el a kibontakozó pillanat…
Ezúttal azonban az üres parkoló és a zárva tartó Aquapark fogadott Balatonfüreden. Ez a legkevésbé sem lepett meg, sőt számítottam is erre. A hely látványa és az érzéseim kombinációja csupa jót sejtetett a nap hátralévő részére.
Az elmúlt néhány év alatt sikerült több értelemben is ‘felnőni’ ehhez a ‘kalandhoz’.
Most pedig ott voltam én, az autós kísérőm, Pali és minden, ami szükséges a teljes táv megtételéhez.
A reggel még enyhén hűvös idővel indított utamra, ám ennek hamar átvette a helyét a beígért kellemes futóidő. Így egy-kettőre elhagytam Füredet és elérkezett a ‘Tavaszias februári PUB’. Az első kilométerek egy rövid részén tökéletes rálátás nyílt Tihanyra és a Balaton felett csillogó napra, majd ez a pillanat is tovaszállt. Az első találkozási pont Aszófőre volt időzítve. Pali a megbeszéltek alapján várt rám, integetett és nyújtotta a frissítőt nekem. A frissítésem nagyon egyszerű volt. Sok liternyi vizet és sok kekszet tartalmazott, pluszban a későbbiekben sótablettát és magnéziumot.
Balatonakali és Zánka felé menet meg volt az első néhány apró emelkedő, de az északi part jelentősebb, vagyis nehezebb szakaszai még odébb voltak. A bejárandó pálya itt már kissé hullámzott, a kedvem viszont töretlenül megmaradt, a teljesítést céloztam meg és tartottam magam a tervhez. A Varga Pincészetnél rövid ujjúra váltottam, hogy alkalmazkodjak a kifordult téli időviszonyok szeszélyeihez. A pincészethez való felsétálás közben kiderült, hogy az ottani biztonsági őr is szurkol nekem, hogy sikeres legyen a próbázásom.
Túlságosan nem erőlködtem Révfülöp és Badacsony dombos vidékein, amit már túl meredeknek láttam azt sétálva vettem be. Az energiaspórolást időben el kellett kezdeni, hogy végig bírjam csinálni a táv másik felét is. Néha kis, szűk utcácskákon át, néha szőlősök és pincészetek mellett futottam. Ez így zajlott egészen Badacsonytördemicig. Ezután következett a szigligeti szakasz, amiről nem is tudtam megmondani, hogy mennyire ismerem.
A válasz az volt, hogy nem eléggé. A Szigligeti várat sikerült kiszúrnom, de ahogy beljebb jutottam a településre válaszút elé kerültem.
Jobbra vagy balra?
Az útvonal nem volt egyértelmű, ezért balra mentem, így majdnem a helyes irányt választottam és kis kerülővel jutottam ki Szigliget másik felén.
Itt váratlanul várt rám valaki, és még azt is tudta, hogy Privát UB-t futok, sőt kifejezetten ezért volt kint. Igaz a helyes irányból számított rám, de szerencsére őt nem kerültem el. Kellemes meglepetésként esett a váratlan szurkoló, Jutka, akivel csak pár percet beszéltem, amíg futott mellettem és pacsiztunk. Így ezzel a pozitív lökettel mentem neki a szembeszélnek, amit a bringaúton egyből telibe kaptam. Ez az utóbbi elem Keszthelyig még vissza-visszatért párszor.
Balatongyörökön megbeszéltük, hogy Keszthelynél találkozunk és ott érkeznek elém újabb szurkolók. Ezen szakaszon aztán tényleg közel kerültem a Balatonhoz, ismét. Közben a másik oldalról a sínek hálózatát tudtam magam mellett és az elhaladó vonatok zaját hallgattam. Aztán Vonyarcvashegy környékén egyszer csak láttam szemből érkezni felém egy ‘közepesen ismert ultrafutót’. Csepregi Ákost jellegzetes mozgásáról egyből felismertem. Nagyon rendes volt, hogy úgy döntött beszáll mellém egy darabig és hosszú beszélgetésbe kezdtünk. Közben megtudtam, hogy ő keszthelyi, ezért rendelkezett alapos helyismerettel. Több alkalommal előre futott, fotózgatott és közben terjesztette az igét a bringások és a horgászok körében, vagyis ‘Ő épp körbefutja a Balatont. Biztassátok!’. Keszthely előtt még Urbán Ildikó családja lepett meg. Nagyon különlegesre sikeredett az üdvözlésük, mert dobokkal vártak rám. Végül innen is tovább kellett állnom.
Fenékpusztára ismét egyedül érkeztem és miután ezt is elhagytam, kezdtem igazán ráfordulni a déli partra. Arra a déli partra, amely közel száz kilométernyi végeláthatatlan egyenesek összekötéséből áll. Még az autópálya megközelítése előtt egy elhaladó vonat törte meg a futásomat, így szántam egy kis időt a nyújtásra. Itt nincs időjóváírás a vasút végett, nem mintha bármit is számítana az itt eltöltött két perc.
Balatonberény, Balatonmáriafürdő és Fonyód közt még mindig tartottam a tervezett 6 perc körüli ezreket és a szél már csak elvétve volt érezhető. Fonyód különlegessége, hogy itt megint szépen elénk tárul a Balaton, emellett a féltáv is itt található, ehhez nekem extraként jött az, hogy épp itt sötétedett rám.
Innentől kezdve a hosszan tartó éj vette át az uralmat a környék felett, kísérőmet pedig Roli váltotta fel. Már rajtam volt a fejlámpa és a fényvisszaverő mellény, ezzel kész voltam szembenézni az éjszaka minden kihívásával. A felvázolt tervem első része, vagyis a futás Balatonszemesig, nagyjából 126 kilométerig tartott. Ezt követően váltottam.
Továbbra is a déli part településeinek utcáit róttam, de már azzal az elképzeléssel, hogy óránként 7 kilométer körüli távot teszek meg. Ez az elméleti 7 km/h-ás sebesség a séta és a futás érzés és szintemelkedés szerinti váltogatása által jött ki, vagy legalábbis így jött volna ki. Ezzel egyidejűleg a frissítés is nehézkessé vált. A szám folyton száraz volt és az étvágyam is csökkent. Azért enni így is tudtam. Minden találkozás alkalmával legalább egy-egy palacsintát elfogyasztottam.
Az est beálltával megjelentek az eső első jelei. Hol csepegett kicsit, hol rákezdett, majd elállt. Már javában az unalmasabb részeken jártam, a kissé fáradt és unott időszakban, amikor is igénybe vettem a telefonos segítséget. Napközben is kaptam néhány érdeklődő, kisegítő hívást, de a lényegesebb támogatást az esti, éjjeli, hajnali hívások adták. Mindenki másról, másként beszélt velem, ezzel motiválva és ébren tartva engem.
A déli szakasz fontos mérföldköve Siófok volt, amit a bringautak mentén végtelen sok táblán láttam kiírva, mindig egyre csökkenő távolsággal. Számomra Siófok jelentette a déli part végét, a kanyarodás megkezdését, a 100 mérföldet és egy pozitív visszajelzést arról, hogy már messze járok.
Sötétben Világoson. Aki volt már UB-n, az biztos hallott a balatonvilágosi 15%-kos emelkedőről, ami futva elég kimerítő tud lenni. Ezúttal én egyértelműen gyalog mentem fel rajta. Ez a pont a kezdetét jelenti egy huzamosabb kisebb-nagyobb dombokkal és lejtőkkel tarkított szakasznak. Az út felvezetett a Magaspartra, ahonnan már láttam Balatonfüred fényeit és tudtam, hogy előbb-utóbb odaérek.
Időközben az eső kezdett komolyra fordulni, ezért én kabáttal védekeztem ellene. Közvetlenül a balatonakarattyai váltó helyszíne után egy kiadós lejtő futásnak iramodtam neki. Ez már túl soknak a bizonyult. A bal lábam addigra már észrevétlenül is túlságosan meg lett terhelve és egy új jelet adott. A több apró fájó rész mellett, amiket már korábban is éreztem mindkét lábfejemen, most a bal bokám hívta fel a figyelmet magára.
Ez a fájó érzés innentől már állandósult. A séta fájt és akaratlanul is lassabbá váltam, futni viszont minden probléma nélkül tudtam. A sötét tartós volt és az erősödő eső már nyomot hagyott az utakon. Ahhoz, hogy elérjek Balatonkenesére, előbb még le kellett küzdenem néhány szintes részt, viszont ez volt az utolsó kihívást tartogató szakasz. A végső gyógyír, vagyis a megoldás a fájós lábamra egyszerűen a futás volt. Jobb nem lett tőle, de futás közben nem is fájt.
E felismerés által jobban mozgósítottam az erőmet és hosszabbá, sűrűbbé tettem a futást, mint előtte. Nehezebben, de gyorsabban szedtem a kilométereket, mint korábban. Így suhantam át Balatonfűzfőn és fordultam rá a célegyenesre.
Habár tisztában voltam önmagammal és azzal mit is csinálok, mégis többször rám tört a felismerés, hogy épp körbefutom a Balatont. Az álmosság mindig más mértékkel csapott le rám, de ellent tudtam állni neki.
Az utolsó 20 kilométer lehetett volna szenvedős, tarthatott volna 4-5 órán át, de én nem ezért jöttem. Fáradtan, de azért motiváltan mentem tovább és tovább, el a sokadik strand, parkoló és vasútállomás mellett. Az elmúlt Ultrabalatonok emlékei velem voltak, ahogyan a Bősi Futóklub tagjai is. Magamon éreztem figyelő tekintetük és támogatásuk kettősét.
Át a néptelen Almádin, Alsóörsön, …és Csopakon voltam. Egy karnyújtásnyira a végétől, a kezdetétől, a céltól és az üres parkolótól. Várt rám az út vége, vagy én vártam az út végét?
Időközben fényt gyújtott a nap, így már ez is hajtott előre. A bringaúton rövid idő alatt elértem Balatonfüred első letérőjét, majd lefutottam a lejtőn. A sétányon a 8 órakor elrajtoló Szerelmes Füred futóverseny mezőnye jött velem szemben. Sokan felismertek és kaptam néhány jó szót tőlük. A Tagore sétányon túl pedig folytatódott a magányos futás és az utolsó kilométerek egyre fogytak. Innen már gyorsan zajlott minden, feltűnt a benzinkút, a körforgalom és már csak méterek voltak hátra. A járda emelkedett, a parkoló szintén, de ez már mit sem számított, futottam, mert még tudtam, még bírtam és azért is, mert örültem. Megérkeztem.
Több, mint egy napnyi ébren és talpon lét után sikerült. ‘Csak egy kör’ a Balaton körül.
Köszönöm mindazoknak, akik bármilyen módon segítették a balatoni hosszú hétvégémet megvalósítani, illetve szurkoltak nekem.