Zsinórban 4 sikeres UB teljesítés után úgy gondoltam, hogy itt az ideje kipróbálni ezt a privát műfajt is. A feladat adott és ugyanaz, mint a versenyen, itt is csak futni kell, de más a szitu, nincs tömeg, nincs felhajtás, stb. Akárcsak a japán futó és író, Murakami Haruki, alapvetően én is jól elvagyok magamban, így jónak ígérkezett ez a privát vállalás, önző módon lesz végre egy jó kis egész napos énidőm, gondoltam.🙂 Az októberi időpontban volt két apropó, egyrészt nem szeretek melegben futni, globális felmelegedés ide vagy oda, októberben erre jó esély van. Másrészt az első két sikertelen Ultrabalatonom, a Covid miatt őszre halasztott verseny volt. Így az is külön motivált, hogy egy őszi napon is megkerüljem a tavat. Az, hogy pont erre a napra esett az óraállítás, csak egy slussz poén volt.
Az edzéseken és a versenyeken egyedül futok, itt viszont kísérővel vágtam neki a távnak. Mivel arra nincs szükségem, hogy valaki folyamatosan ott legyeskedjen körülöttem, autós kíséretet szerveztünk, a feleségem, a nővérem és a párja alkotta a kis csapatot. Kb. óránként terveztük a találkát, ahol megvalósítható az energia, a folyadékbevitel és egyéb felmerülő igények kielégítése. Az útvonal a fejemben és a fejemen. A fejemben azért, mert már jó néhányszor körbementem, el nem tévedek és a fejemen azért, mert egy olyan UB Collection fejpántban futottam, amin az útvonal közben található nevezetességek és a megtett távolságok láthatóak. Persze ezt nem nézegettem menet közben, mert pontosan tudom, hogy mi hol található és mennyi van még hátra. Na pont ez az, amin nem is érdemes agyalni, csak haladni kell előre és kész.
A kihalt Annagora parkolója mellett épp egy lakópark építkezése zajlik, így a napkeltében a toronydaruk árnyékából indultam, majd konszolidált 6 perces utazó tempóra álltam be. Szépen döcögtem, faltam a kilométereket és a banánt. 🙂 Jöttek sorban az ismerős helyek, ember alig, csak néhány kutyasétáltató illetve nyakig beöltözött tókerülő bringás, mert futáshoz ugyan jó idő volt, de bringázáshoz már kevésbé.
Nagyon tetszett ez az őszi hangulat, színes lombok, legalábbis ott, ahol még nem hullott le minden levél, mert voltak olyan részek, ahol összefüggő avarszőnyeg borította az utat, rásegítve a cipő által nyújtott csillapításra. Út közben sokféle állatot láttam, rókát, vadmalacot, mókust, teknőst, kutyát, macskát, különböző madarakat, sajnos nem volt mind élő példány. A Varga Pincészetnél nem álltunk meg frissíteni, mert inkább sörös vagyok, de egy fotót azért lőttünk az ikonikus helyen.
A déli harangszó körül értem Szigligethez, amikor kicsit kivirult az idő és a melegre nem csak a legyek jöttek elő, hanem a kirándulók is. 🙂 A Badacsonytól kezdve forgalmas szakaszokat tudtam magam mögött. Bringások, borkóstolók, sétálók, bámészkodók és néhány futó is felbukkant. Érdekes módon nem nagyon sikerült felkeltenem az emberek érdeklődését, pedig itt még rajtam volt a kedvenc névre szóló, kék „csak egy kör” feliratú pólóm. Egyáltalán nem voltak képben, hogy valaki pont most próbálja körbe futni a tavat. Persze, én nem vagyok egy ismert arc, bezzeg, ha Csipi lettem volna, minimum meghívnak egy fröccsre. 🙂
Edericsnél kaptam rendesen a szembeszelet, vissza is vetett kissé, el is voltam mindenféle gondolattal foglalva, így valószínűleg nem ittam eleget, csak a pontról pontra újra töltött kulacsnyi mennyiséget.
A Keszthely előtti részeket valamiért nem szeretem, annál jobban Fenékpusztát, ahol mindig tudatosul bennem, hogy hamarosan beveszem a kanyart és következik a Déli part utca. 🙂 Itt már visszaköszönt a dehidratáltság, mert tovább lassultam, de csak a tervezett mértékig és mivel elég szép előnyt szedtem össze a Toyotához képest, nem aggódtam. Máriafürdőnél a Nyugati-övcsatorna hídján állt egy ember, aki vastapssal és hajrázással buzdított. Ez volt a harmadik alkalom, hogy valaki jószóval illetett. Még az északi parton valahol egy autóból kikiabáló figura, illetve egy kólát kínáló ember volt olyan kedves, hogy hajrázott nekem. Haladtam tovább az utcákon, majd hamarosan átléptem a 100 km-t, ami mindig jó érzés, majd később még jobb érzés az, amikor konstatáltam magamban, hogy már 100-on belül vagyok. Innentől egyre lassabban fogytak a kilométerek, kezdett sötétedni, előkerült a fejlámpa, majd a láthatósági mellény is. Jó 10-12 óra robotolás vár rám a sötétben és a csendes magányban.
Ekkor már kezdett körvonalazódni, hogy nem lesz negatív split és Erős Tibi is nyugodtan hajthatja álomra a fejét, mert nincs veszélyben a pályacsúcs sem. 🙂 Ugyan folyamatosan haladtam, de már nem faltam se a kilométereket, se a banánt. A víz-izo-sótabletta kombó mellett szendvicsre és zabkekszre váltottam, mert fő a változatosság. Újabb ikonikus helyre értem, a szemesi Bagolyvár utcába, ami általában egy nemszeretem szakasz, de most egészen pozitívan álltam hozzá.
Földvárnál egy meglepő tálba fogadott, zsákutca, útlezárás. Először megijedtem, hogy valami nagyot kell kerülni, aztán láttam, hogy csak közműépítés miatt van lezárva az út, a járdán tovább lehet haladni. Szakmai kíváncsiságból tartottam egy kis pihenőt és megnéztem a szennyvízvezeték fektetést. 🙂 A déli part éjszaka annyira egyhangú, hogy időnként fogalmam sem volt, hol járok. Az egyhangúságot egy kedves ember törte meg, aki éjféltájban (!) Szántód előtt rám ordított, hogy „Hajrá!” Nem voltam álmos, mert folyamatosan motivált a teljesítés és a célba érés, de ha az lettem volna, akkor tuti kipattannak a szemeim. 🙂 Aztán jönni akart velem bringával, de ezt elutasítottam, mert már kissé antiszociális állapotban voltam. Természetesen megköszöntem neki a kedvességét és jó éjszakát kívántam. Nem sokkal később Zamárdinál újra felbukkant, töretlen lelkesedéssel. 🙂 Ez jól esett, össze is kaptam magam egy kicsit tőle és haladtam tovább. Az éjszakai hidratálásom igen jól (?) sikerült, mert előfordult, hogy 4 km alatt 5x kellett könnyíteni magamon. Ezekkel a sűrű megállásokkal persze tovább lassultam. Hajnali 3-kor hagytam el Siófokot, a hideg miatt felöltöztem és ha már ideáig sikerült fennmaradni, megejtettük az óraállítást is.🙂
El, majd felevickéltem a magaspartig, ahonnan csodálatos a Balaton, még az éjszakai sötétben is. Mint a világ teteje! Legalább ez némileg kárpótolt, mert innentől kezdve sajnos egyre kevesebb volt a futás és egyre több volt a gyaloglás. Nem az erőm fogyott el, hanem nagyon fájtak a végtagjaim. A Bercsényi lejárón is elég nehézkesen ereszkedtem le. Kenese után az erdőben virradt rám, itt kapcsoltam le a fejlámpát. Ő kibírta, bárcsak én is kibírnám végig! Itt még optimista voltam, már csak gyalogolni bírtam, azt is egyre nehezebben, egészen Tobrukig.
Ott megálltam frissíteni, aztán elég nehezen sikerült tovább indulni, mindenem nagyon fájt, nem akaródzott már tovább menni a gépezet. Nóri a feleségem jött velem, próbált erőt adni a folyatáshoz. Akkor villant be először, hogy kezd rezegni a léc, annak ellenére, hogy még bő 6 órám volt hátra, ami nem kevés. Elkezdődött a matek: kb. 25 van még hátra, kb. 15 perces tempóban vergődök, a megállásokkal együtt az annyi mint … így nem fogok beérni! 😔 Szellemileg még ép voltam, így gyorsan mérlegeltem a helyzetet és eldöntöttem, hogy a kiszállási pont a Balatonalmádi, Rákóczi u. elején levő „halas” buszmegálló lesz, ahol az alábbi hangulatos kép készült.
A rossz hangulat is hangulat, de azt se mondanám, hogy annyira magam alatt lettem volna. Elfogadtam, hogy ez nekem ma nem fog összejönni. Volt már ilyen máskor is, lehet lesz is, de volt már az ellenkezője is. Nem tragédia, nem Balatonkör, csak egy hosszú hétvégi hosszú futás. Úgy gondolom, hogyha ez az állapot mondjuk Csopakon ér utol, akkor bukfencezve is végig megyek. 🙂 Általában nem szoktam feladni dolgokat, amibe belekezdek, azt végi is csinálom. De ebben az állapotban nagyon sok volt még hátra és ez nem ment. Így lett az UB PB helyett PUB DNF. Ha a tervezett esemény kimenetelét nézem, akkor csalódás, ha azt nézem, hogy kevesen futnak ennyit edzésként, akkor viszont menő.
Köszönet az UB Staffnak, hogy elindulhattam. Köszönet Sidló Csabának, hogy követhettek azok, akik nem bírtak éjszaka aludni. Köszönet annak a pár embernek, akik személyes jelenlétükkel buzdítottak az útvonal során. A legnagyobb köszönet a kis frissítő csapatomnak jár, akik igazán kitettek magukért és nagyon profi munkát végeztek. Nem rajtuk múlott, hogy ez most nem sikerült.
Ultrafutó körökben nem lettem sokkal ismertebb, továbbra sincsenek komoly eredményeim, se Ytb csatornám, legfeljebb a Fcbk aktivitásom nőtt egy kicsit ezen a hétvégén. Az utolsó kilométereken, amikor már eldöntöttem, hogy befejezem, tettem egy könnyelmű kijelentést: „a fenébe az egésszel, jövőre nem fogok indulni az UB-n!” Természetesen nem kell ezt olyan komolyan venni, ilyenkor az ember nincs beszámítható állapotban, csak beszél össze-vissza. 🙂