Most, hogy még friss, leírom a tegnapi PUB-bal kapcsolatos élményeket.
Röviden, tömören: megpróbáltam, nem sikerült körbe futni a nagy tavat (annak dacára, hogy minden igényemet kielégítő kiszolgálást nyújtottak az engemet kísérő barátaim, akik miatt még nehezebb volt meghozni a döntésemet, mert bizonyítani akartam nekik, cserébe a bizalmuknak, szeretetüknek és törődésüknek). A feladás valódi okait még keresem, de a közvetlen kiváltó ok az volt, hogy nem tudtam elérni a tüdőm teljes kapacitását. Fájt, amikor mélyebbet lélegeztem. Több, mint 45 km-en keresztül próbáltam helyrehozni, nem sikerült. Mivel nem tudtam minek vélni az egészet, jobbnak láttam kiszállni, semmint megkockáztatni egy esetleges komoly egészségi problémát.
Aki ráér, az olvashatja az alábbi hosszabb verziót is. Tudtuk, hogy meleg lesz. Futottam már ultrát melegben, például a tavalyi Ultra Tisza-tó (111km, forró, ámbár párás levegőn). De idén még egyszer sem volt alkalmam igazán meleg időben edzeni.
Az első 36km tökéletes volt, könnyített tempóban futottam a hegyes részeken, a segítőim tökéletesen hajtották végre a feladatukat. Köveskálnál elkövettem egy amatőr hibát, nem fordultam balra a Kővágóőrsnek, hanem egyenesen mentem. Pechemre pont akkor voltam magamra hagyva, mert a segítőim frissítettek és rá kellett rakniuk egyik bringára egy permetezőt. Furcsa volt, hogy 3km után sem láttam őket magam mögött (mert szegények a rendes útvonalon haladva mentek, engem keresve) és 3.9km után szólt az órám, hogy megérkeztem Kővágóörsre, s hogy fussak 4.82km-t Kékkútig (csakhogy sem előttem, sem mellettem nem volt semmi település, csak egy kis tanya pár kecskével). Ekkor ért utol a kocsis segítőm mondván rossz felé mentem. Így tempóztam vissza (5.25-ös irammal, ami nekem gyors ilyen távban), mert nem szerettem volna amiatt bajba kerülni, hogy nem követtem a hivatalos útvonalat. Lelkileg és fizikailag is sokat vett ki belőlem az az elvesztegetett 2 x 3.9 km. Bepánikoltam, emiatt inkább megálltam ebédelni Kővágóörsön. Kicsit összeraktam a dolgokat a fejemben és tovább tudtam állni, teljes nyugalommal. Először Badacsonytomajnál kellett megállnom azért, mert egyszerűen túlhevültem. Akkor éreztem először, hogy nehezen kapom a levegőt. Az rendben hogy forró volt a levegő, de túl száraznak éreztem. Onnantól visszavettem a sebességből, mert tudtam, még így is időben voltam, sőt. Próbáltam jeges víz helyett forróteát inni, ami nagyon jól esett. De a szigligeti frissítőpontnál megint meg kellett állnom, mert egyszerűn nem bírtam a száraz, forró levegőt hasznosítani a tüdőmben. A fájdalmat itt éreztem először, kapkodtam a levegőt, mert ha mélyebbre lélegeztem, akkor fájt a tüdőm. Úgy voltam vele, biztos elmúlik majd, így továbbfutottam, tartva a lassú tempót. De csak nem akart elmúlni. Sőt, egyre jobban fájt. Bosszús lettem, mert közben a lábaim és a gyomrom nagyon jól szuperáltak. Még semmi fájdalmat nem éreztem, semmi hányingert, pedig folyamatosan ettem, ittam, hideget, meleget egyaránt. Tudván, hogy még mindig sok időm van hátra, próbáltam inkább sétálni és légzőgyakorlatokat csinálni. Általában ez segít akkor, ha szorult levegő miatt fáj a tüdöm. De ez sem segített. Ezen a ponton bepánikoltam, mert komolyabb problémának véltem már akkor. Próbáltam a családomra és a segítőimre gondolni, hogy kellemes dolgokra koncentráljak, s itt-ott tudtam ismét szépen egyenletesen futni. Ekkor csatlakozott hozzánk Gergő barátom barátnőjével, aminek nagyon örültem s kicsit el is felejtettem a fizikai gondomat. Árnyékosabb részeken mintha jobban ment volna a futás s kevesebbet fájt a tüdöm. Így arra gondoltam, ha lement a nap, akkor megint bulizhatok, az eltervezett tempóval. Balatonmáriafürdőnél fogant meg először az elhatározás, hogy nincs értelme ezen szenvedni, be kell, fejezzem, mielőtt még nagyobb baj lesz belőle. De annyira sajnáltam a segítőimet, hogy csak értük még adtam magamnak egy esélyt. Pihentem sokat, több, mint 15 percet. Bevettem egy energia gélt, csak segítőimre gondoltam. Kizártam a fejemből a fájdalmat. Úgy voltam vele, lehet, hogy rosszra koncentráltam eddig. S megint tudtam futni egy darabig. De amint belejöttem, megint jött a szaporalégzés, mintha légszomjam lett volna. 118km és több, mint 14h29mn20s futás után, Balatonfenyvesnél kiszálltam, lehajtott fejjel. Rögtön sürgősségire vettük az irányt Siófokon. Először örültem a hosszú kórházi várakozásnak, mert a több, mint 40mn alatt enyhülni kezdett a légszomjam és már el tudtam érni a teljes tüdömet belégzéskor. Hajnal 2 óra után meglettek a vizsgálati eredmények is, a nagy fáradságon kívül nem lett komolyabb bajom. Még keresem a feladás valódi okait, de egy biztos, pánikoltam a számomra ismeretlen fájdalom miatt. Fejben most túl óvatos voltam, bár meg volt rá az okom.
Mindenkinek köszönöm a szurkolásokat! Ismerősöknek, ismeretleneknek, élőben az utakon vagy otthon, lélekben. Egyedül futottam, de egy percig sem voltam egyedül. Még akkor sem, amikor rossz felé mentem. A legnagyobb köszönet pedig annak a nyolc embernek jár, akik elkísértek az elejétől a feladás pillanatáig és még azon is túl (hazáig). Elveszítettem egy Privát Ultrabalatont, de nyertem sok igazi jó barátot! Köszönöm Ági-Feri, Brigi-Zsolti, Heni-Pepe, Evelin-Gergő. Azért hajtottam le a fejemet a végén, ott a bringatárolón ülve, mert nehéz volt a szemetekbe nézni, úgy éreztem nem tettem meg mindent értetek (a fűszoknyát sem volt alkalmam felvenni!). Pedig fordítva ez többszörösen is igaz volt. Minden vágyam az volt, azzal köszönjem meg nektek a sok-sok segítséget, hogy végig csinálom, így nektek is lesz egy igazi PUB élményetek. Ezen a ponton kudarcot vallottam, nem kicsit, NAGYON! De ha százszor kerülök azonos helyzetbe, százszor hozom meg azt a döntést, mert igaz, hogy futóbolond barát vagyok, de unoka, fiú, férj és a legfontosabb apa is. Lesznek még versenyeink. Még nem mondtam le a fűszoknyáról!
(fotó: madagaszkarutazas.hu)