Hogyan segít, működik a karbontalpú futócipő- elmélkedés Kuttor Csabától, a Mozgásvilág szakírójától
Karbontalpú futócipők
Van egy fixa ideám arról, hogy ezek a cipők miről is szólnak. Milyen futócipők? Hát a Nike Vaporfly és társai, avagy az Adidas Adi Zero Pro, vagy mint például a Brooks Hyperion Elite 2, ás ezeknek a klónjai.
Ha visszalapozunk a régmúlt versenycipőihez, akkor azt látjuk, hogy a versenycipőkkel kapcsolatos alapvető elvárások akkor is ugyanazok voltak, mint ma.
Mik ezek?
Alacsony súly, hiszen a lábak, és rajta a cipő súlya meghatározza annak tehetetlenségét, amikor is azt például a hátsó állásnál előre kell lendíteni. Minél nagyobb a láb súlya, annál nagyobb erőt igényel ez a művelet. Itt a genetika, és a biomechanikai adottságok nagyon fontosak. Egy „izomtalan” csontos, hosszú lábszár (lásd kenyaiak) ebből a szempontból is hatalmas versenyelőny.
Feszes tartás. Jellemző volt mindig is, hogy a versenycipők nincsenek túlpárnázva. A kényelem és a profi teljesítmény sosem járnak kéz a kézben. Lást még F1-es pilóták helyét például az autókban… A versenycipőnek úgy kell tartania, illetve illesztkednie a lábra, hogy az gyakorlatilag együtt éljen a futó lábával. Minden felesleges párnázás, amellett, hogy csak plusz súly, de az apró energia elveszések melegágyai is.
Dinamikus erő visszaadás.
A gyors futásnál fontos, hogy a cipő talpában ne vesszenek el a becsapódási energiák, hanem azok mindig a következő lépés dinamikáját határozzák meg.
A régi idők versenycipői ezért kő egyszerűek voltak. Egy szál bőr felsőrész, és szinte nulla talp. Ismerek egy bitang jó energia-visszaszolgáltató eszközt! Úgy hívják: boka. Arra van kitalálva, hogy tompítson, és az energiát visszaadja futásnál. Régen bármit is tettek a lábak alá, az csak rosszabb lehetett, mint a boka. Ezért például nyertek Olimpián maratont mezítláb, de a 10 km-eket is egy szál dorkóban szaladták még 50 éve. A „semmi kis cipők” minden kívánalomnak megfeleltek, könnyűek voltak, nem veszett el az energia, és a feszes bőrcipők szépen idomultak a futó lábához.
Mit nem adtak meg ezek a cipők? A tompítást!
A régi idők futói például rengeteget tudtak futni földúton, a résztávokat salakpályán végezték, jóval kevesebb volt a felkészülésükben az aszfalt. De ráadásul jellemzően 50 kilós csonti futók foglalkoztak a hosszú futásokkal, akiknek nehéz volt amúgy is kárt okozni a lábaikban. Az ultrázás nem is igen létezett, de több 10 ezres maratonok sem voltak, ahol mindenféle testű futók próbálnak szerencsét.
Jó ideig ment a kísérletezés a súly vs. hatékonyság mezsgyéjén, és az áttörést a legújabb kori anyagok, és a karbonszálas talpbetétek hozták el.
Miért is fontosak ezek?
Lassan ott járunk, hogy a korábban versenycipőnek hívott modellek súlyát össze lehet hozni úgy, hogy a futó nem 1 centis talpra érkezik, hanem akár 5 centisre. Régen az 5 centi talp egyenértékű volt a túlzott tompítással, az iszapos futással, hiszen az ilyen vastag talpak zabálták a dinamikát, jóformán nem adtak vissza semmit. Jól lehetett bennük csoszogni. Ma már olyan anyagokat kísérleteztek ki, melyek amellett, hogy nagyon könnyűek, 5 centi vastagság mellett is kifejezetten feszesek, és jól adják vissza a becsapódási energiát. Ezt még a karbon-betétek különösen felerősítik. A súly spórolás oltárán a legújabb modellek is nagyon vékony felsőrésszel készülnek, viszont minden gyártó kitalál valamit, amivel a lábfejre még jobban tudja illeszteni az adott modellt.
És akkor végeredményben mit nyertünk ezekkel a cipőkkel?
Két dolog van, ami miatt hosszútávfutásban ma már megkerülhetetlenek ezek a cipők:
- az 5 centis talp hihetetlen módon védi az izomzatot, és maratonon, de már félmaratonon is nagyon fontos, hogy az aszfalt minél később „verje szét” a combokat. Maratonon régi közhely, hogy 30 után jön a kalapácsos ember, és jól lábon ver. Nos, ez azért van, mert a futó a becsapódásokkal, és a láb súlypont előtti leérkezései folyamán, az excentrikus izomműködés által olyan izomsérüléseket szenved el, ami 2 óra után megöli a lábakat. A magasabb talp, és az ezzel járó „magasabb futás” azt eredményezi, hogy picit nő a lépésfrekvencia, picit jobban maga alá teszi a futó a lábát, és a becsapódási energia máris csökken. Az 5 centis talp pedig még ezt is tovább csökkenti. A végeredmény, egy jóval későbbi izomkifáradás.
- a másik előny sima matek. A futó lába kap ajándékba a korábbi cipőkhöz képest 2-3 centit. Ugyanaz a súly, ugyanaz a dinamika, ugyanaz, vagy még magasabb lépésfrekvencia, csak éppenséggel minden egyes lépés a magas cipő miatt hosszabb lépéseket eredményez. Nem nehéz kiszámolni, hogy egy 10 km-es futás nagyjából 7000 lépése során ez mekkora előnyt képez. Meggyőződésem, hogy a tömérdek rekond ennek köszönhető.
A fentiek alapján nem véletlen, hogy ma már minden maraton, és minden félmaraton az új generációs futócipőkről szól, de triatlonban is helyet követelnek maguknak, hiszen ott bár a távok sokszor rövidebbek, de ne feledjük: a triatlonista már „fáradt lábbal” kezdi meg a futást!
Tapasztalat edzés közben
És akkor a saját tapasztalat, amit a Brooks Hyperion Elite 2 tesztelése során a Garmin futásdinamikai elemzése is megerősített:
Ahogy mondani szokás, „közönséges futócipőben” 3:20 – 3:30 – 3:40 – 3:50/4:00-es tempónál a következő talajérintési időkkel futottam: 190 – 200 – 210 – 220ms.
Ugyanezek az értékek Hoka Rocket X-ben: 188-199-207-213 és a Brooks Hyperion Elite 2-esben: 182 – 188 – 193 – 205
Ezek a különbségek elsőre nem tűnnek soknak, de mégis igen komolyak! Aki futott már résztávos edzést, vagy volt komoly célja mondjuk egy félmaratonon, az tudja, milyen az, amikor szétesik a technika, és „beül” a futó. Az, hogy egy ilyen „magas” cipőben ugyanaz a dinamika tapasztalható már 3:45-ös tempónál is, ami a nagyobb sebességnek köszönhetően másik cipőben csak 3:30 körül alakul ki, az szignifikáns különbség. A pozitív hatás egyébként külső szemlélő számára is észlelhető. Abszolút látványos!
Kép: Kakuk András Mozgásvilág