#PROJEKT418
👉Jelentkező: ELBLINGER BÁLINT 🏃
(English content below 🇬🇧)
⏳ Még 4 nap, és kiderül, kik kapnak lehetőséget arra, hogy 2027-ben részesei legyenek a #Projekt418 különleges kihívásának!
A következő napokban folytatjuk, azoknak az ultrafutóknak a bemutatását, akik jelentkeztek a 2027-es #Projekt418 felhívásunkra. 🤩
Egy ilyen kihívásra jelentkezni önmagában is komoly elhatározás: nemcsak kitartásra és felkészültségre, hanem hatalmas bátorságra is szükség van hozzá. 💪
A végső döntésig szeretnénk megmutatni nektek az összes pályázó történetét és motivációját, hogy ti is megismerhessétek azokat az ultrafutókat, akik közül kikerülnek a 2027-es #Projekt418 indulói.
Ismerjétek meg a történeteiket, és tartsatok velünk a kihirdetésig! 🏃♂️🔥
👉Következzen Bálint bemutatkozása:
” 1. Anamnézis
Negyvennyolc óra sem telt el Leonidász szobrának katartikus és hónapokkal korábban abszolút reálisnak nem tartott megérintése óta, amikor kedd reggel, szobatársammal az athéni szállodában a valami hosszas erőfeszítést és hiperfókuszt igénylő feladat teljesítését követően a testet és szellemet átjáró kellemes ernyedtség és a hétköznapokba hamarosan visszatérés távolról már halványan beszüremlő szürke zaja által övezett senki földjén beszélgetve megkérdeztem, hogy mit tud erről az oda-vissza műsorról, majd néhány lélegzetvételnyi idő elteltével felütöttem a telefont puszta kíváncsiságtól vezérelve, hogy az addig pusztán az ultrás horizontom periférikus látóterében, a „nagy számok törvénye alapján ilyen, nyilvánvalóan óriási baromságnak is léteznie kell” szegmensben elhelyezkedő eseményről érdemi információhoz jussak.
A telefon letételével egyidejűleg a másodperc törtrésze alatt a tudattalanban végigseprő, átlátszó terelés, á, nyilván nem, ez hülyeség, semmi értelme, és egyéb önhitegetések, és különben is, az Alpokban eltöltött hatnapos, szuperintenzív fogyókúra után alig telt el három és fél hét, és most még ez is, örülj inkább, hogy túlélted mindkettőt jelentős sérülések nélkül és van erőd hazahúzni a beled.
Persze, mindig így kezdődik, és még mindig be tudok dőlni ennek.
Elképesztő. Istenverte drog.
Beszélget tovább, létezik ilyen, eddig is tudtál róla, oké, információt szárazon tudomásul vesz, elraktároz, egy óra múlva elköszön, irány a busz, reptér, kellemes, tudomásul venni nem akart fáradtsággal vegyes, eszméletlen szintű motiváltság és optimizmus, taxi, haza. Kedd.
Két napnyi, egyre vékonyodó látenciát követően péntek reggel, a dobogókői szálloda zuhanyzójából kilépve felszínre ért az elhatározásnak vélt impulzivitás, folytatódik a történet ott, ahol nyilvánvalóan folytatódnia kellett, szembesülés azzal, hogy a pár napja még kitölthető nevezési felület idő közben elvirágzott, nem baj, kerülőúton most is, mint oly sokszor már, levelezés, lehet azt, persze, hogy ne lehetne, ahol akarat (meg deviza) van, ott meglesz a mód is.
A hétfő estig kapott, végső utáni, valóban végsőnek tűnő határidőig jelentős és külső szemmel látható kínlódás és birkózás a jó és a még jobb, vagyis ami nekem adott körülmények között, legalább középtávon jó és észszerű, és a között amire (már legalább egy egész hete!) mindennél jobban vágytam, borzalmas állapotok, közönség segítségének kérése, közönség teljesen kikészítése és egész estés hattyú halála, majd a magamtól megszokottakhoz képest teljesen váratlanul és az addigi gyakorlattól merőben eltérően észszerű döntés meghozatala és illetékesekkel közlése, egyúttal mindenkit, de elsősorban magamat megfenyegetve azzal, hogy majd jövőre.
2. Jelen panaszok
Az univerzum általunk ismert fizikai és metafizikai törvényei közül a szóban forgót kijátszani, megkerülni, áttörni – legalábbis ez esetben – nem lehet, energia nem vész el, csak átalakul, kell valami, aminek az árnyékában telni fognak a következő hónapok, sérüléshatár ide, az egészség az első, gratulálok, hogy meghoztad ezt a nehéz döntést oda.
Aztán – hívta fel rá figyelmem az autószerelőből lett ultrafutó (Jézus, gyere le, ezt leírni is fáj) – itt van ez a tó (bár nem elhanyagolható azok száma sem, akik ezt tagadják). Csontig lerágva, nyomvájúsra kerülve, rommá korcsolyázva, szénné unva. Egy kör gyalog, egy kör futva, sok kör kerékpárral – bőven elég, több életre is, nemhogy erre az egyre, sőt, gondolhatná, aki az emberi gondolkodás és döntéshozatal racionalitásának létezését a télapóéval egy polcon kezeli.
3. Terápia és beavatkozások
Na de kétszer, hát az már egészen más, nyilván, a vak is látja.
4. Epikrízis
Szóval a lényegre térve, azért csak leültem és megírtam mindezt (azt hiszem, a kórkép magáért beszél), hiszen a maga nemében izgalmas a lehetőség, kellően távol van, nyújtaná azt a bizonyos árnyékot, és nem utolsó sorban azt az élménycsomagot, minden örömteli és kihívást jelentő mozzanatával, amiért több mint egy évtizede visszajárok („százszor is, végül is”…), vagy épp próbálom magam időről-időre távol tartani ettől az egésztől.
Szeretném, ha másoknak is lehetnének jó értelemben meghatározó élményeik, hiszen ezek az igazán maradandó dolgok, amelyek értéke felbecsülhetetlen. Szeretném az érdeklődőket a Bátor Tábor támogatására bíztatni.
Hát, így.
Egy próbát talán megér a dolog… mert ha az ember meg sem próbálja, úgy biztosan nem fog sikerülni…”
🏅Karitatív cél: Bátor Tábor
Sok sikert kívánunk Bálintnak!🙏
⏰ November 20-án, 19 óra 00 perckor kihirdetjük a #Projekt418 indulóit!
Készüljetek! Mi is ezt tesszük! ☺️
🇬🇧🇬🇧🇬🇧
#PROJEKT418 👉Applicant: BÁLINT ELBLINGER 🏃
⏳ Just 4 days to go until we find out who will get the opportunity to take on the extraordinary #Projekt418 challenge in 2027!
Over the coming days, we’ll continue introducing the ultrarunners who applied for our 2027 #Projekt418 call. 🤩
Applying for a challenge like this is already a major commitment. It takes not only endurance and preparation, but also tremendous courage. 💪
Before making our final decision, we want to share the stories and motivations of all the applicants, so you can get to know the ultrarunners who may become part of the 2027 #Projekt418 field.
Discover their stories and follow along with us until the big announcement! 🏃♂️🔥
👉 Here’s Bálint’s introduction:
“1. Medical history
Less than 48 hours had passed since the cathartic moment of touching the statue of Leonidas, something that just a few months earlier I wouldn’t have considered remotely realistic, when, on Tuesday morning, I found myself chatting with my roommate at our hotel in Athens. We were somewhere in no man’s land: that pleasant state of physical and mental relaxation that follows the completion of a task requiring prolonged effort and intense focus, with the distant, faint grey noise of everyday life beginning to creep back in.
I asked him what he knew about this whole two-lap business. A few breaths later, purely out of curiosity, I picked up my phone to find out more about an event that until then had existed only on the fringes of my ultra-running horizon, filed away under the category of: “Given the law of large numbers, something this obviously insane must exist.”
The moment I put the phone down, a split-second wave of subconscious deflection swept through my mind. No, obviously not. That’s stupid. There’s no point. And all the other ways we try to talk ourselves out of things. Besides, it had barely been three and a half weeks since that six-day, super-intensive weight-loss programme in the Alps. And now this as well? Just be happy you survived both without any serious injuries and still have enough strength left to drag yourself home.
Of course, that’s how it always starts, and somehow I still fall for it.
Unbelievable. Bloody drug.
The conversation continued. Yes, it exists. You already knew about it. Fine. I took in the information, stored it away without much thought, said goodbye an hour later, and headed for the bus, then the airport. I was aware of an almost unimaginable level of motivation and optimism, mixed with a kind of exhaustion I didn’t really want to acknowledge. Taxi, home. Tuesday.
After two days of increasingly thin denial, the impulse that I mistook for a firm decision finally surfaced on Friday morning, as I stepped out of the shower at the hotel in Dobogókő. The story was continuing exactly where it had obviously been destined to continue. Only to discover that the registration form, which had still been available a few days earlier, had since closed. No problem. There was another way, as there so often has been before: a few emails, a little negotiation. Of course it could be done. Where there’s a will (and foreign currency), there’s a way.
Until the final, supposedly absolutely final deadline on Monday evening, I went through considerable turmoil, visible even to those around me. A battle between what was good and what was even better – or rather, what was good and sensible for me under the circumstances, at least in the medium term – and what I had been longing for more than anything else (for at least a whole week by then).
A terrible state of affairs. Asking for the audience’s help, completely exhausting the audience, and an entire evening of dramatic swan-song behaviour. Then, quite unexpectedly for me, and completely unlike my usual approach, I made a sensible decision and communicated it to the people concerned. At the same time, I threatened everyone – but above all myself – with one thing: next year.
2. Presenting complaints
Among the known physical and metaphysical laws of the universe, the one in question cannot be cheated, bypassed or broken – at least not in this case. Energy cannot be destroyed, only transformed. I need something to cast its shadow over the coming months. Yes, injury prevention matters. Health comes first. Congratulations on making that difficult decision. There.
Then, as an ultrarunner who used to be a car mechanic (Jesus, even writing that hurts) pointed out to me, there’s this lake. Although there are quite a few people who would dispute that fact, too.
I’ve practically worn it down to the bone, followed every rut, skated around it until the surface was wrecked, and become thoroughly bored of it. One lap on foot, one lap running, countless laps by bike – surely that’s enough. Enough for several lifetimes, let alone this one. At least, that’s what someone might think if they considered the rationality of human thought and decision-making to be about as real as Santa Claus.
3. Treatment and interventions
But two laps? Well, that’s a completely different matter, obviously. Anyone can see that.
4. Final diagnosis
So, to get to the point, I eventually sat down and wrote all this (I think the diagnosis speaks for itself). The opportunity is exciting in its own way, it’s far enough away to give me something to look forward to over the coming months, and, last but not least, it offers that whole package of experiences, with all its joyful and challenging moments. That’s what I’ve been coming back for more than a decade (“a hundred times, after all…”), or what I’ve periodically tried to keep my distance from.
I’d like others to have experiences that leave a lasting, positive mark on their lives, because these are the things that truly stay with us, and their value is beyond measure. I’d also like to encourage everyone who follows this challenge to support the Bátor Tábor Foundation.
And that’s about it.
Perhaps it’s worth giving it a shot… because if you don’t even try, you’re certainly never going to succeed…”
🏅 Charity goal: Bátor Tábor Foundation
We wish Bálint the very best of luck! 🙏
⏰ On November 20 at 7:00 PM, we’ll announce the participants of #Projekt418!
Get ready! We are too! ☺️
