Sziasztok!
Kiültem ide a pesti rakpartra József Attila szobrához pötyögni a beszámolót. Nem meggyalázván a versét: mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, százakat fut, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás.
Hogy is indult?
Úgy, hogy sűrű elnézések közepette ki akartam magam menteni valahogy, mivel ez tuti nem fog sikerülni. Aztán hogyhogy nem kezembe akadt Sallai Zsuzsi könyve: „legnagyobb félelmeid mögött vannak az igazi csodák” (még írnom sem kellett, a telefon tudta magától).
Vágjunk hát bele!
Katával, a kísérőmmel egyeztettünk mindent, amit persze borítottam később. Induláskor az idő jónak ígérkezett, de az eső az előrejelzéshez képest két órával korábban, pont hét körül érkezett. Ez párosulva az erős széllökésekkel, megdolgozott az elején, fáztam rendesen a rövidujjúban, ám ekkor Máté – hogy jól érezzem magam – elküldte a Csepereg az eső… című platinalemezes slágert.
Rám parancsolták a ruhacserét, és haladtam tovább.
Badacsonyörsnél a portás felengedett a pincéhez, de szerintem szívgörcsöt kapott, amikor majdnem bementem a hordókhoz, mindenesetre egy szelfit még ellőttem az Ultrabalatonnál.
Szigligetnél kaptam egy extra autós kísérőt (köszönöm, Jutka!), vele együtt extra motivációt. Magamhoz képest szépen haladtam, élveztem a futást. Keszthelynél már örültem, Balatonberénynél még inkább.
A százasnál rápillantottam az órára, és megnyugvással tapasztaltam, hogy az előre tervezetthez képest fél órával jobb vagyok. Lassultam, de komoly fáradságot nem éreztem. Kb. Fonyódnál kezdődtek a gondok, de nem is a futással – és ez zavart leginkább –, hanem a kajával: egy idő után már a gél is alig csúszott le.
Kezdtem befordulni. Erre mit hallok a setét éjszakában?
Szevasz, te világbajnok!
Gabi barátom jött le párjával kb 250 km-ről. Hihetetlen!
Kocogok tovább, jön Zamárdi. Valami alak áll az út szélén, azt hittem, h eltévedt, és kérdezni szeretne valamit.
Hát nem!
Attila és Györgyi Monorról. Mondtam, hogy ilyen nem létezik.
Közben nézegettem persze az esemény oldalát, és nem akartam hinni a szememnek, annyian szurkoltatok nekem: barátok, ismerősök, sporttársak. Teljesen megérintett.
Ez az egy segített át a holtpontokon. Merthogy volt több is.
A kaja hiánya rendesen odahatott, 160-nál megborított. 24 óránál egy km rel voltam lemaradva az elképzelt résztávtól, és ekkor kezdtem elhinni, hogy meglesz. Eltört a mécses. Még most is majd’ pityergek pötyögés közben. Egy profinak nem nagy szám, de nekem az, főleg ilyen támogatással. Nehéz volt feldolgozni.
A legvégén már nem igazán ment a futás, 500 méter séta, 500 méter kocogás de erre a szakaszra is jutott barát: Robi egy velencei kör után Alsóörsnél akart fenéken billenteni, Andris barátom Fürednél csatlakozott. Mondtam neki, hogy engedje el a pórázról a kutyát, hátha meglesz a 29 óra, de szerencsére nem vett komolyan. A legvégén két sporttárs bíztatott volna még futásra, és Veszprémből is érkezett egy, hogy személyesen gratuláljon.
Így fejeztem be ezt a nagy utazást. Ismétlem önmagam, de úgy érzem, nem elégszer: köszönöm mindnyájatoknak, hogy szurkoltatok nekem!
Már ezért megérte.
