Sokan kérdezték az elmúlt hetekben, hogy miért vágtam bele, és miért pont ezt választottam a harmadik 200 kilométer feletti futásomnak. A válasz prózai: a célom a Dupla kör, a pályázatot pedig csak úgy lehet beadni, ha az ember zsebében már ott van három darab 200+ os teljesítés.
Hatalmas szerencsém volt egyáltalán az indulással is, mert az utolsó pillanatban, egy visszamondás miatt nyílt meg előttem a lehetőség – ezúton is külön köszönöm a szervezőknek a rugalmasságot és a segítséget! Mivel egyszer amúgy már sikerült 23 óra 30 perc alatt is, úgy gondoltuk a csapattal, hogy ez a harmadik pipa már könnyű menet lesz, így egy filmezés is simán belefér az időnkbe.
Hát, én kis naiv… a Balaton most kőkeményen helyre tett, és a könnyűnek ígérkező teljesítésből az életem legnagyobb küzdelme lett. De mindig mérhetetlenül boldog vagyok, amikor futócipőt húzhatok, ezért a szenvedésre sem kudarcként tekintek. Egy hatalmas, közös lecke volt ez az út, amiből az egész csapat rengeteg pozitív energiát merített.
Sokan kérdezték azt is, milyen volt. Milyen érzés egyedül, zene, tömeg és a megszokott tavaszi fesztiválhangulat nélkül nekiindulni a tónak. Őszintén? Elsőre jó ötletnek tűnt… Elsőre. Amikor mindössze másfél éve elmentem az első futásomra, még egy szimpla félmaraton is lehetetlennek tűnt. Erre most meg itt ülök egy 209 kilométeres Privát UB-val a lábamban, és próbálom szavakba önteni azt, amit talán nem is lehet.
Aki futott már a „hagyományos” NN Ultrabalatonon, ismeri az érzést: pörög az adrenalin, dübörög a zene a váltópontokon, pacsizol, sztoriból sincs hiány és valahogy a tömeg energiája visz előre, még akkor is, amikor nem egyszerű a pályán tartani magad. Na, a Privát UB ennek a tökéletes ellentéte. Itt nincs semmi ilyesmi. Csak te vagy, a végtelen aszfalt, a perzselő nap, meg a fejedben visszhangzó gondolatok, amik elől nem tudsz hova menekülni.
Az első száz kilométer a nappali kánikulában leginkább egy túlélőtáborra hasonlított. Ahogy Norbi mondta: “tudtuk, hogy meleg lesz, de nem gondoltuk”. Amikor a délibáb szó szerint vibrál az aszfalt felett, és a melegtől már azt sem tudod, mennyi vizet ittál, nagyon hamar rájössz, hogy ez a játék egy ponton túl már egyáltalán nem a lábakról szól.
És itt jön képbe a hátország. Mert hiába hívják ezt “egyéni” teljesítésnek, egyedül esélyem sem lett volna túlélni. Norbi folyamatosan ott tekert mellettem a bringán – hol nyersen és őszintén rakott helyre, amikor kezdtem szétesni a melegtől, hol pedig egyszerűen csak a puszta jelenlétével tartotta bennem a lelket. Mögöttünk pedig ott gurult a bázisunk, a SUHANJ! kísérőautó a csapattal. Elképesztő volt megélni azt a biztonságot. Mint egy mozgó boxutca, ahonnan másodpercre pontosan érkezett a frissítés, a jég, vagy épp egy biztató szó. Amikor annyira kivagy, hogy a saját nevedre is alig emlékszel, ők pontosan tudják, mire van szükséged.
Aztán lement a nap. Az éjszaka a Privát UB-n egy teljesen más dimenzió. Túl a 150. kilométeren, amikor rádborul a vaksötét, megszűnik a világ, és csak a fejlámpád vékony fényével látod magad előtt, hirtelen iszonyatosan magányos leszel. Minden egyes lépés fáj. Olyan szintű fizikai és mentális mélypontokat éltem meg a sötétben, amikről korábban azt sem tudtam, hogy léteznek.
Hogy mi történt ezután? Hogyan sikerült kimászni ebből a sötét gödörből? Milyen érzés volt, amikor 30 óra küzdelem után végre beérkeztünk, és hogyan éltük meg közösen a célba érést?
Napok óta ülök a gép előtt, hogy ezt leírjam nektek, de rájöttem valamire. Ezt az érzést, ezt a nyers, kíméletlen, mégis csodálatos utazást egyszerűen nem lehet egy posztban átadni. Ezt látnotok kell.
Éppen ezért úgy döntöttünk a csapattal, hogy nem lőjük le az összes poént egy végtelenül hosszú élménybeszámolóban. Helyette valami sokkal nagyobbal készülünk. A stábunk ugyanis az első lépéstől az utolsóig ott volt velünk az úton. Minden izzadságcseppet, minden összeomlást, holtpontot és minden felemelő pillanatot rögzítettek. Vágás alatt van a sztori, és hamarosan érkezik a dokumentumfilmünk, hogy filterek és szépítések nélkül, a maga nyers valójában élhessétek át velünk ezt a 209 kilométert.
Hamarosan találkozunk a képernyők előtt! Addig is jó futást mindenkinek, vigyázzatok magatokra az utakon!
Üdv, Molnár Peti