Június 27-én ismét egy #PrivátUltrabalaton teljesítő a körön, ismerjétek meg Solomampianina Gilot-ot!
“Először is köszönöm a lehetőséget, hogy ha nem is hivatalosan, de privátban indulhatok. Tudni kell, hogy így vagy úgy mentem volna azon a napon (mert június 26-án lesz 60. évfordulója hazám függetlenségének és mert hosszabb nappal és rövidebb, melegebb éjszaka lesz), de most, hogy a Ti áldásotokkal teszem mindezt, na az egy nagy plusz 
Magamról, nos a nevem Solomampianina Gilot. Igen, ilyen sorrendben, mint a magyar nevek. Madagaszkáron, azon belül Maroantsetra nevű városban születtem, de 5 éves koromtól Soanierana-Ivongo nevű, szintén tengerpart mellett található kis városban nőttem fel. 17 évesen, 2001-ben jöttem Magyarországra családegyesítés gyanánt.
Egy kis szegedi kiruccanást (5 éves egyetemi tanulás) leszámítva Budapesten élek. Házas és egy 5 éves cserfes kislány büszke apukája vagyok.
A futást illetően, pontosan nem emlékszem mióta futok, édesanyám szerint azóta, hogy járni tudtam. A futást önmagáért szeretem, a pszichológusom, az orvosom az éltetőm és annak a boldogságnak is a forrása, amire , a családomtól kapotton túl, még pluszban szükségem van. Edzés gyanánt mindig egyedül futok, mert szeretem élvezni a futással járó minden jót és rosszat. Nem egyszer fordult elő, hogy egy nehéz munkanap után, kimegyek egy rövid 15km-t futni, és azon kapom magam útközben, hogy már túl mentem a 20km-en.
Tudniillik ilyenkor megszűnik a külvilág, csak én és a gondolataim létezünk. Ez alól csak az a kivétel, amikor erdő mélyén futok, mert ilyenkor szeretem megfigyelni a természetet és magamba szívni az erdő illatát, legyen az télen, tavasszal, nyáron vagy ősszel.
Fiatalabb koromban versenyeztem, de hamar rájöttem az nem nekem való, mert megöli az élvezetet. Ha váltóban futok, tehát másokért hajlandó vagyok kiadni belőlem a maximumot, bár nem élvezem. Ez az egyik oka annak, hogy nagy rajongója lettem az ultrafutásoknak, mert nekem az nem olyan verseny, amit meg kell nyerni, hanem csak meg kell csinálni szintidőn belül. Van elég időm kiélvezni az egészet.
Szeretem megtapasztalni a mélypontok poklát és onnan felállva folytatni a futást. Ilyenkor úgy érzem magam, mint gyerek az édesség boltban (bár csak képletesen, mert nem szeretem az édességeket). A terepet illetően mindenevő vagyok, legyen az aszfaltos, erdős, sík, dombos, hegyes, csak futni lehessen.
Az ultrafutást a Mátrabérccel kezdtem, 2012-ben, akkor még nem sikerült. Azután 2013 és 2014-ben már sikeresen teljesítettem a távot. Ekkor jöttem rá, csak felkészülés és elhatározás kérdése a dolog, a táv és szint nem számít. Így belekóstoltam az Ultrabalatonba. Egy 2016-os sikertelen próba után, 2018-ban megcsináltam. Akkor úgy voltam vele, hogy csak egyszer kell megcsinálni. Vége! Időközben hiányozni kezdtek a dolgok, tavaly még nem mehettem, mert más megmérettetések voltak, azért sem, mert tisztázni akartam magamban, tényleg akarom-e megint az UB-val járó kínok kínját és örömöt. Decemberben jött a végleges elhatározás, hogy, igen, megpróbálom megint. Legfeljebb nem sikerül, de megint több új élménnyel, leckével gazdagabb leszek.
Azért is volt könnyebb meghoznom döntést, mert most, életemben először, egy hazámmal kapcsolatos karitatív cél vezérel, hogy ne csak önmagam öröméért fussak. Tehát rajt június 27-én, segítőkkel. Remélem megint futhatom a lányommal az utolsó 100m-t a virtuális célszalag felé. A legjobban ez éltet.
Dédelgetett álmom az, hogy megcsináljam Magyarország összes ultra versenyét (szerencsére még sok van) és a legmerészebb álom pedig a Spartathlon. Csak ehhez már versenyezni is kell, hogy bekerüljek és ezen a ponton lelkileg még nem állok készen.
Üdv.
Gilot”