Privát UB – 2021.01.30-31 – #18 Horváth Péter
Már korán fent vagyok, jóval korábban, mint kellene. Feszült vagyok, nem ideges, inkább feszült. A listáimat futtatom le magam előtt. Mit hagyhattam ki?! De leginkább a bal bokám foglalkoztat. 3 hete voltam a Kőszegi-hegységben terepet futni. Azóta kezdtem érezni… Nem volt erős, vagy éles a fájdalom az elmúlt hetekben, nem volt pontosan meghatározható, de ott volt és mint az árnyék követett nap-nap után. Kezeltem, pihentettem a verseny közelsége miatt, a teljes gyógyulás reményében. 1 hete már nem fáj, vagy ha fáj is, inkább hinni akarom, hogy nem fáj, hiszen menni, indulni akarok. Frissítéssel, logisztikával, edzésekkel, mindennel elkészültem. Nagyon akarom ezt a Privát UB-t, nagyon készültem!
Az eddigi UB-k megtanítottak arra, hogy csak tökéletes állapotban győzhetem le “Őt”. Most bizonyítani akarok magamnak, hogy legyőzöm ismét Nem akarom, hogy csalódást okozzak, nagyon szeretnék örömet szerezni másoknak. Felkelek, ugrálok lábujjhegyen, közben elnevetem magam, 222 km-re indulok és így akarom megnyugtatni magam, hogy minden tökéletes. Készülök, reggeli rutin. Kint világosodik, reggel van az idő múlásának rendje szerint. A szomszéd is felkel, hallom a nappaliból a szekrényajtó jellegzetes zaját. Biztos sok minden belefér az ő hétvégéjébe: vásárlás, főzés, takarítás, séta TV nézés, olvasás, alvás és megint ébredés… Nekem mindez idő alatt “csak” a futás lesz.
Megyünk Balatonfüredre, beszélgetek Lackóval, aki biciklin lesz a kísérőm egész hétvégén. Sokat beszélgetünk, de nem vagyok ott… Megérkezünk… Csak mi vagyunk a parkolóban… Szürreális a kép… Pakolunk… Megérkezik Imi is, az autós kísérőm 😊 … Öltözködöm és elmondom újra a frissítés teljes menetét. Leülök az autó csomagtartójára, ők pusmognak, egyeztetnek, ami számomra megnyugtató.
“UB-s srác” jön “UB Run & Roll” feliatú furgonnal. Beszélgetünk, instrukciókat ad, “nem less gond” mondja. Fotók és 10:00-kor rajt.
Lassan, 5:40/km-ekkel kezdünk, ami most kocogás. Ezzel a tempóval dobogós lehetnénk – mondom magamnak.😊 Találkozunk egy futóval, aki drukkol nekünk az előreláthatólag több, mint egy napunkhoz. Káli-medence emelkedői jönnek. Süt a nap. Csaknem meleg van. Lenyűgöz a gondolat, hogy én Privát UB-t futhatok. Nem vagyok igazán biztos abban, hogy ez most velem valóban megtörténik, vagy álmodom.
Tomikával találkozunk, aki kísér km-eken keresztül. Beszél-beszél, én meg csak hallgatom őt. 30km környékén becsatlakozik a semmiből Zsozsi és Évi pár perc erejéig. Ezek a közös méterek egy frissítéssel érnek fel. Megyünk tovább, a frissítés “dübörög”. Lackó tolja nekem az előírtakat. Imi ki-kinéz a kocsiból, végigmér, rám vigyorog, ami jó jel. Tökéletesen halad a team. UB-s fotók készülnek.
15:00, versenyidő: 5 óránál járunk a Varga Pincészetnél, ahol az 50km-t jelző kapu vár. Csak nekem egy 50km-es kapu! Azért ez ütős. Az út mentén emberek állnak dobbal és kiabálással “tolnak” meg, további mentális frissítést adva nekem. Közben a háttérben megy a kommunikáció. Szombathelyi Futóklubom kitesz magáért. Ott vannak mellettem, mögöttem, figyelnek, tolnak az úton. Barna “jelenik” meg Badacsonynál. Jellegzetes vigyorral idehozza nekem Szombathelyt, Vas megyét.
Sötétedik… előjön a lámpa és egy póló csere következik. Kellemes, szinte meleg szél jön a Balaton illatával, mintha a Balaton szeretne kedveskedni nekem.
20:00, versenyidő: 10 óra, 91km-nél járunk. Hihetetlen a csend, sehol senki. A Keszthelyi-öbölnél vagyunk, fordulunk a Déli Partra. Építkezések, átkelések, labirintusán futok keresztül egyre lassulva. Már 6:30/km alatt járok, de tudom hogy nincs gond, mert a lábam nem fáj.?! Kifejezetten boldog vagyok, hogy itt lehetek, a csapatommal, az otthoniakkal, a virtuális térben velem lévőkkel. Közben a családom, szüleim telefonálgatnak, elmondják, azt amit mindig, hogy majd még telefonálnak és egész éjjel fent lesznek.
21:30, versenyidő: 11 óra 30 perc, 100km és egy 100km-es kapu, csak nekem! 😊 Ha van az életben a futásnak nagy pillanata, ez az a pillanat, amikor átfuthatok egy, csak nekem felállított 100km-es kapun!
23:00, versenyidő: 13 óra 00 perc, 112km, az eső alattomosan, permetszerűen esik, a levegő pedig ugyan olyan alattomosan hűl. A lámpám fényében megjelennek az első apró hópelyhek, melyek zavaróan szétszórják a fényt. Aztán jönnek a többiek és átveszik a stafétabotot az esőtől, kaotikus táncot járva a lámpám által megvilágított fénykúpban. Újabb meleg felső kerül rám. Eszembe jut, hogy milyen szűk mezsgyén haladok. Ismét, siokadszor végigfuttatom az ellenőrző listámat. A combjaim kicsit savasodnak, de a mellettem szkafanderszerű öltözetben guruló behavazott alak, akit Lackónak hívnak, folyamatosan mondja, hogy kívülről minden rendben van… Imi gurul mellettem el autóval, lehúzott ablakkal. Zenét játszik nekem, pontosan tudja, hogy mikor mit kell csinálni…
Kapom a frissítést ismét, megint. Közben a srácok logisztikáznak, utántöltenek, egyeztetnek, mondják a híreket. mondják, hogy sokan fent vannak ma éjjel. Ambivalens érzéseket kelt bennem ez a gondolat, remélem nem miattam… Közben arra gondolok, hogy ők vajon a megbeszéltek szerint ettek-e rendesen. Telefonok, üzenetek jönnek-mennek, de ezt én csak periférikusan érzékelem.
03:00, versenyidő: 16 óra 00 perc, 130km, tovább lassulok.. Mindenütt ijesztően sok latyakos, vizes hó vesz körül. Cuppogva haladok, a cipőm ide-oda csúszkál…….. Kezdem érezni!?. De talán nem!!! De aztán rájövök, hogy mégis érzek a bokámban egy sajgó fájdalmat. Lackó szól, “kicsit megváltozott a mozgásod”… Én azt érzékelem, hogy futó mozgást végzek, de mögém pillantva látom, hogy Lackó tolja a biciklit. Órámra nézek 9:38/km. Valami nagyon nem stimmel. Gyalogolok egy kicsit, ami 9:15/km-rel megy. Pánikszerűen keresem a megoldást. Magnéziumot iszok, fokozom a folyadékbevitelt. Több elektrolitot kérek, de nincs változás…
Beülök a kocsiba, Imi megmaszírozza a combjaimat. Nem szól, de látom, hogy néz, nagyon néz. Iszonyat nehéz elindulni, reszketek, de megyek tovább. Visszanézek a két alak, szilárd, komoly tekintettel, de szótlanul néz rám.. Küzdök, mint anno az alig egy éves kisfiam az első lépéseivel, de ezután sem gyorsulok semmit…
Már fájdogál a bal bokám. Megállok, leveszem a fáslit, hatalmas vízhólyag és vérhólyagok maradnak utána. Ragasztás és zokni csere jön. Cipőm átázott, az új zokni is csak rövid ideig kecsegtet némi komforttal. Újabb fuást imitáló km következik, majd éles fájdalom a jele annak, hogy a vízhólyagnak vége…
A parton haladunk. Balaton felől hordja a szél a havat. Lackó úgy néz ki a biciklin, mint egy behavazott kentaur. Csúszkálunk és a szó legszorosabb értelmében, küzdünk az elemekkel. Újabb kabát kerül fel rám, mivel jelentősen lelassultam, nem termelek elég hőt, ezért nagyon fázok. Hangosan beszélek, próbálom kibeszélni magamból a küzdelmemet. Legbelül pedig egy kis szélcsendért imádkozom. Lackó és Imi nyugtatnak. Mondogatják, hogy itt vannak velem, bármi is lesz, addig megyünk amíg azt mondom, hogy menjünk. Egy nagyon régi kép jön elő: nagyapám felvett és egy vastag kockás példben vitt a karján.
Fájnak a lábujjaim végei. A nedves, hideg zoknitól átfagytak. Próbálom mozgatni a cipőmben a lábfejemet, de a fájós boka és hólyagok rám szólnak. Erősödik a fájdalom, de most még elviselhető. Csak az a baj, hogy 12:00/km, amit most tudok. Olyan vagyok, mint egy végstádiumú daganatos beteg. Már érzem, hogy meg fogok “halni”, csak azt nem tudom, hogy meddig húzom még. A reménytelenség ellenére megpróbálok életben maradni, mert ez az én Privát UB-m és olyan jó lenne ebben még egy kicsit “élni”.
Számolok.. az adatok diagnosztizálják, hogy ezzel az átlagsebességgel nem lehet végigmenni ☹…
A srácok frissítőt kevernek. Most is úgy dolgoznak, mint 21 órával ezelőtt. Én előre megyek, mégegyszer megpróbálok futni, ami kb. 3 lépést jelent. Megállok. Visszanézek. Lackó és Imi némán néznek rám….olyanok, most ők, mint az árnyak… most is és mindig ott vannak mindenütt.
Állunk…
Fiúk hívjátok fel a “telefonszámot”, nekem most nincs erre bátorságom!
Ez ennyi volt……
21 óra 160 km
Mérhetetlenül hálás vagyok, mert olyan sokat kaptam sokaktól, ami meghatározza további életemet.
KÖSZÖNÖM a családomnak, szüleimnek, a kísérőimnek: Hegedűs Imrének és Iker Lászlónak, a Szombathelyi Futóklubnak, az Ultrabalaton Teamnek, minden kedves szurkolónak, virrasztónak, akik eljöttek és eljöttek volna a végére, akik telefonáltak, akik ott voltak velünk, akik bíztak bennem és bíztattak engem, mindenkinek köszönöm, aki bármiben segített: barátoknak, ismerősöknek, futóknak, akiktől bármit kaptam, akiknek bármit adtam.
Köszönöm a lehetőséget. Mindent elkövettem, elkövettünk, hogy a Privát Ultrabalaton rangja megmaradjon