Szombaton pontosan 12 óra 53 perckor ultrafutó lettem…
Persze korábban is futottam már rengeteg ultratávot, 200 km felett is jártam jónéhányszor, de a Privát Ultrabalaton volt az első olyan teljesítésem, ami miatt végre úgy érzem: megérdemlem ezt a titulust. Persze ezek csak szavak, ami igazán izgalmas az az, hogy tíz év futása nyert értelmet 30 óra alatt. Helyére került a tengernyi munka, az elkoptatott cipők garmadája, most kamatozott az a befektetés, hogy egyetlen-egyszer sem kerestem a könnyebb utat. Olyan volt számomra a célba érés pillanata, mint amikor hosszú évek munkája és euromilliók ellocsolása után először látták a tudósok a nagy hadronütköztetőben két protonnyaláb találkozását. Nem elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy képes vagyok-e rá, hanem inkább arra, hogy milyen érzések öntenek el.
ÉRZÉSEK
SÍRÁS
Azt gondolom ez volt a második legintenzívebb érzésem most. Végig azt hittem nem fog jönni, pedig baromira vágytam rá. Az utolsó négy kilométer felszabadult tempós örömfutás volt, nagyon akartam a kettessel kezdődő időt. Felfutottam a körforgalomig, körül se néztem, befordultam a célegyenesbe, a kis pukli miatt úgy jött fel nyugati irányban a célkapu, mint 40 km-rel korábban keleten a Nap. Meghallottam a szurkolást, már csak ötven méter. Egyszerre akartam átesni a célvonalon és örökre kimerevíteni az utolsó néhány lépést a piszkosszürke térkövön – körbefutottam a Balatont, körbe a Magyar Tengert, én egyedül, kizárólag magamnak köszönhetem.. Felfedezhettem volna a rák ellenszerét is, vagy egy kiterjedt olajmezőt Gávavencsellőn, az se tett volna boldogabbá. Muki átadta az érmet, kezet fogtunk, megölelt és a semmiből rám zuhant a sírás. Meg is lepődtem, először azt hittem valaki más sír; sírni a boldogságtól, nem minden nap történik ez meg… Persze nem vittem túlzásba a dolgot, egy mackós alkatú versenyszervező nyakában sírni rózsaszín rövid gatyában nem biztos hogy jó vágókép az M1 esti híradójában.
MONOTÓNIA
Sosem zavart… Szeretem, komfortos érzés – szórakoztat… Sajnos kevéssé volt ez meg most, túlságosan is fókuszált voltam a célra, mindig volt mivel törődni, frissítés, útvonalkövetés, vagy csak szimplán figyelni az egyensúlyra a nem túl magas intenzitás és a megfelelő tempójú haladás között.
MAGABIZTOSSÁG
Tíz éve futok, soha egyetlen hetet sem hagytam ki, tíz év alatt 72 óránál többet sosem töltöttem futás nélkül. Aszfalton és terepen is sokszor szívattam magam az ésszerűség határán túl is, nem lepődök meg már semmin, soha nem a problémát keresem hanem a megoldást, még a legkilátástalanabb helyzetekben is. Egy évtized tapasztalata magabiztossá tesz; baromi jó dolog magabiztosnak lenni amikor átlép az egy 222 km-es rajtkapun…
FÁJDALOM
Azt szoktam mondani: a fájdalom olyan, mint a szarszag, ez is csak egy érzés, át lehet lépni felette. Erre szoktam gondolni, persze nem vagyok pro a témában, nincs fakír végzettségem, tízes skálán maximum 8/8,5-re taksálnám magamban ezt a képességet, de csiszolgatom folyamatosan…
FÉLELEM
Nagyon ritkán van bennem félelem futással kapcsolatban. Most a Balatonnál is csupán egyetlen egyszer tört rám, negyedtáv környékén egy ismeretlen, semmiből rám zuhanó csípőfájdalom miatt, de az előző két menüpontban leírtak segítettek legyőzni a félelmet.
TERMÉSZET IRÁNTI SZERETET
Kiemelten fontos érzés számomra… az elmúlt hat évben rengeteget futottam terepen, bejártam Tolnát-Baranyát ahogy mondani szokták, kialakult bennem egy meglehetősen magas szintű igény a természet csodái iránt… Simán képes voltam rácsodálkozni az ingerszegény déli parton is egy elsuhanó gyíkra, egy csodaszépen sorakozó platánsorra, vagy épp Fonyódon a túlpart geológiai csodáira.
SZENTIMENTALIZMUS
Nem találtam jobb kifejezést erre… Amikor először futottam valós ultratávokat, illetve a távoli horizonton megjelent a futásom végcélja, vagy legalábbis ideiglenes végcélja, akkor belém égtek sztorik, képek, történések, de legfőképpen nevek, akiket az UB-val tudok azonosítani. Most a Balaton partján láttam őket magam körül futni, mint autós szimulátorokban a legjobb kör birtokosát jelző szellemképet. Bogár Jani, Lőw Andris, Lubics Szilvi, meg a többiek, köszönettel tartozunk nektek, még akkor is, ha elsősorban ti is magatokért futottatok – simábbra tapostátok nekünk az aszfaltot, ahogy mi is tesszük ezt az utánunk érkezőknek.
BÜSZKESÉG
Vannak irigyeim… Nincsenek sokan, de érzékelem a jelenlétüket. Nem foglalkozok különösebben a jelenséggel, maximum meglepődök, amikor hozzám közel álló emberen érzem ezt meg Elrakom őket a megfelelő fiókba, és előveszem őket a legsötétebb órán, ha egyszer már semmi motivációm nem maradna (amire amúgy meglehetősen kevés az esély) akkor ha másért nem is, de miattuk biztosan nem adnám fel.
MAGÁNYOSSÁG
Azt hiszem erre vágytam a legjobban. Szeretek egyedül futni. Még egyszer mondom: nagyon szeretek egyedül futni. Az volt az alapterv, hogy teljesen egyedül leszek. Se segítők, se szurkolók, se senki, csak én meg a hatalmas Balaton és lejátsszuk egy az egyben. Aztán másként alakult, a felhajtás, a szervezők, a rengeteg szurkoló jól elcseszték ezt nekem, persze édes teher volt, mit tagadjam. Oltári szerencsémre azért a déli part közepén egy helyen, valamint a világosi magasparton megérezhettem a magányt, ezt a számomra kedves érzést. Jó lett volna hosszasan fürödni benne, de nem volt időm, így csak kétszer őt percre tudtam megállni… Hanyatt feküdtem ott ahol rám tört, néztem az eget egy darabig, majd behunytam a szemem és elképzeltem hogy én vagyok a földön az egyetlen ember. Elképzeltem, jó alaposan. Irtó jó móka ez.
BOLDOGSÁG
Méterre pontosan meg tudom mondani, hol ért utol. Balatonfüreden, közvetlenül azelőtt, ahogy kifordulsz a sétányra, enyhe jobb-bal kanyar. 10 km-rel korábban Káptalanfüred után a kitett kerékpárúton sikeresen megfőztem magam, glory-glory-hallelujah. Alsóörsön tíz perc kellett mire lehűtöttem magam és sikerült elindulni, járni alig tudtam. Csopakra nagyjából visszamelegedtem, de rohadt lassú voltam. Elkönyveltem a 30 óra feletti célidőt, “jólvanazúgy”, de ott Füreden mégis történt valami, rám tört egy érzés: futni jöttem b@sszameg… futni jöttem, úgyhogy elkezdtem futni, először lassan, majd gyorsabban, de ott abban a kanyarban már csőgázon. Tudtam, hogy végigfutom azt a három km-t, még ha emelkedik is, pedig az elmúlt félszáz km-en egyszer sem futottam egy km-nél többet egyben. Boldog voltam és ettől tudtam futni; futottam és ettől még boldogabb lettem – öngerjesztő folyamat, párszor átéltem már, szeretem nagyon amikor így alakul a végjáték.
EMLÉKEK
Erre az érzésre alapoztam a kihívás mentális részét. Tudtam, hogy ez fog segíteni a legtöbbet. Öt alkalommal voltam bringás segítő a teljes körön, illetve egyszer autós segítője voltam egy kis téli “illegál” csapatnak, tengernyi emlékem van, láttam megrogyott futót, sérültet, sírást, dühöt, elkeseredettséget, ezerszer és ezerszer kiáltottam: HAJRÁ! Találkozások, kézfogások, alig van olyan pontja az útvonalnak, ahova ne tudnék egy fotót csatolni az elmém fényképalbumából. Hatalmas energianyaláb ez, fénysebességre gyorsít bármikor.
SZERETET
Ez volt a legnagyobb meglepetés és egyben a legmellbevágóbb élmény. Oké, tudtam, hogy nagy bazári majom vagyok, tudtam, hogy az UB a legismertebb hazai verseny, tudtam, hogy nyár elején már a Balatonon van boldog-boldogtalan, de sokkolt a rengeteg találkozás. Egy darabig számoltam, de hamar feladtam, ismerősök, ismerős ismeretlenek, ismeretlen ismerősök, szimpla ismeretlenek, alig volt olyan kilométer, hogy ne várt volna valaki az út szélén, hajrával, pacsival, jó szóval, szelfivel. Elképesztő élmény, futólétem meghatározó történése. Ez a rengeteg ember miattam állt ott az út mellett, miattam, aki 35 évesen felhúzta a legkényelmesebbnek gondolt cipőjét, lement a salakosra és elkezdett futni a maga örömére, miattam, aki semmi mást nem csinál, csak teszi azt, amit rohadtul élvez. Ülhetnék a vízparton a kapásjelzőt figyelve, pingpongozhatnék a haverokkal a játszón, vagy akár makonyára ihatnám magam minden második este a lambériával borított kocsmapult előtt, semmi különbség, ők is hedonisták, én is hedonista vagyok, miattam mégis kijön érdek nélkül ez a rengeteg ember az út mellé, éjjel kettőkor is, várnak rám, lesik a csiganyálat, csillogó szemmel mondják: hajrá, példakép vagy, kiáltják a nevemet és közben nézik a majmot a ketrecben… Sosem éreztem magam ennyire szeretve, sosem fogom elfelejteni ezt az érzést…
Köszönöm NEKTEK, még most is párás lesz a szemem basszus!
Privát Ultrabalaton, az én Ultrabalatonom… Tíz éve futok, három év futás után került elérhető távolságba a Balatonkerülés. Készültem rá, vágytam, akartam, már majdnem odaértem. Aztán a sors máshogy döntött, egy februári éjszakán a Csarna völgy fölött a Kőkorsó környékén szerelembe estem. Azon az éjszakán megváltozott minden, akkor szerettem meg az éjszakát, a hegyeket, a drága Börzsönyt (akit sosem tegezek) a nyakigsz@ros teljesítéseket, a hóban gázolást, a vadrózsa marását, mindent amit úgy hívunk: terepfutás… Hat éve javarészt terepen futottam, teljesítettem itthon mindent, amit teljesíteni lehet. Most a Balaton körül futva azt éreztem, ez mind-mind csak eszköz volt ehhez a 222 km-hez, ez a sok tapasztalás, fájdalom mind csak azért jött, hogy erősebb és erősebb legyek. Persze ez nem így van, a terepfutás továbbra is szerelem, az is marad örökre, de ha a nagybetűs FUTÁSRA gondolok, az nekem az aszfaltos ultra, az volt mindig is.
Tavaly év végén jött az ötlet, hogy lassan ideje lenne megnézni ezt a régi-új álmot. Azt éreztem egyre jobban vágyom a hosszabb aszfaltokat. Kiválóan rímelt erre, hogy kaptam egy felajánlást Mukitól az UB egyénire, pár nap hezitálás után elfogadtam. Tudtam, hogy hiába a rengeteg terepes ultra, hiába a tengernyi megmérettetés amin túl vagyok, tavasszal végig erre kell fókuszálnom, el kell engedném a drága hegyeimet. Hatalmas áldozatnak éreztem ezt, terepfutás nélkül félkarú óriás vagyok. Végül nem lett ekkora dráma, élveztem az új élményeket, kimondottan jó volt az UB-ig vezető út.
Ha januárban valaki azt mondja, hogy idén májusban Balatonfüreden én leszek az egyetlen ember aki átfut a célkapun, vagy hogy én leszek az egyetlen ember akinek a nyakába érmet akasztanak akkor legminimum arcon röhögöm. Természetesen sajnálom az elmaradt rendezvényt, sajnálom a sok ezer hoppon maradt futót, de oltári hazugság lenne azt állítanom, hogy nem élveztem a helyzetet. Amikor Magyarország legnépszerűbb futórendezvénye csak rólad szól, azt azért elég nehéz nem szeretni.
Privát Ultrabalaton, én vagyok az első teljesítő, nyilván sokan fognak nálam jobb időt futni, ismertek, tiszta szívemből drukkolok mindenkinek, de sajnálattal tudatom mindenkivel: szombat 12 óra 53 perc óta ultrafutó vagyok és a Privát Ultrabalaton első teljesítése most már örökre az enyém… 
Takács Krisztián “Csipi”