Tripla Privát! – Szilágyi Gyula beszámolója

PUHT

A PUHT számomra ebben a hármas ultra kihívásban egy ismeretlen terület volt. Mivel nem vagyok terepes, így ez kakukktojás volt. Mivel minél nehezebbre akartam ezt a 3 futást tervezni, ezért se kísérő, se segítő, se depózás. Az útvonal 100% ismeretlen volt. Az órára letöltött GPS segített végig.

Az eleje (mint minden versenyen) könnyen ment. Nem is nagyon szintes, bőven árnyékos, nem túl meleg, ivóvíz megfelelő távolságokban. A táv kb. első harmada arról szól, hogy érjem el az elágazást, ahonnan egy kereszteződésből jobbra megyek tovább és valamikor késő délután egy kör megtételével ide vissza is érkezem. Ez érzésre hosszabbnak tűnt, mint gondoltam volna. Ide elérve megvolt az első rész-cél.
Innen folytatva az utat jött a karika. Első település Nagyvázsony. Ide érve már nagyon kellett a víz. Aztán innen már jött a meleg is olyan szakaszokon, ahol nem erdőben futottam. Elérve Balatonhenyére már megint kellett a víz nagyon. Ezzel már Köveskálig el kellett legyek. Ott kicsit le is ültem pihenni. Jó sok vizet ittam, kb. negyedórát ültem is és nyugodtan megettem egy kakaós csigát. Szentantalfáig volt a legmelegebb szakasz. Ott is eláztattam magam. Szentantalfa és a kereszteződés között volt egy letérő, amit alig találtam meg. Az óra jelzett, de utat nem láttam. Végül előbukkant.

A kereszteződésnél már jobb volt a helyzet. “Láttam” a végét. Hidegkútig ismét a vízzel küzdöttem. A pogácsa már nem csúszott, vízből csurig tankoltam, mert a végéig már nem nagyon volt vízvételi lehetőség.
Veszprémfajszig még csak-csak ment az idő, de onnan a célig már csak vánszorgott. Állandóan az órát lestem, a hosszú egyenes mikor tér már el jobbra. Aztán az is eljött. Beérve a célba kis pihenés, helyzetjelentés és még várt rám 6 km gyaloglás a szállásig…

Összességében élveztem a túrát. Új volt, érdekes, kihívásokkal teli és az első verseny pipa. Jöhet a PUTT…

 

PUTT

A PUHT utolsó 2-3 órája fejben már arról szólt, hogy terveztem a PUTT menetet. Reggel induláskor az idő tökéletes volt. Felhős, sőt még egy minimális csapadék is érkezett a rajtra várva.

7 óra, indulás. Fel a gátra, rá az útra, ahonnan el sem lehet tévedni. Csak futni kell.

Viszonylag eseménymentes volt az út Kisköréig. Végig felhős, néhol szemerkélő eső, fújt a szél is. Kisköre után még ezzel számoltam be. Majd elhagyva a falut: csiribú-csiribá, a felhők eltűntek, a nap előjött, a szél leállt. Hirtelen Dublinból Dakarba jutottam.
Ennek a szakasznak a nehézsége az volt, hogy Kisköréig nem esett útba kút, így eléggé kiszárítottam magam. Kisköre végén van kút, amiből felpúpoltam magam. Innen Sarudig ismét semmi víz. Sarudon volt kút is, de az EgyélSarudit személyzete nagyon kedvesen felajánlotta, hogy adnak szűrt, hűtött vizet. Innen is köszönöm nekik!

A következő szakasz volt a legnehezebb. Poroszló főútján néztem ki egy kutat. Térkép szerint a gátról át lehetett volna menni a főútra, de mint kiderült útba van a Tisza-tavi Ökocentrum, ami a főút oldalról le van kerítéssel zárva. Mondanom sem kell, hogy a táv és a meleg miatt itt már víz csak a tóban volt, a kulacsomban és bennem semmi. Egy bácsikától kaptam pár deci vizet, azzal poroszkáltam el a Füredi fordítóig. A hídon való áthaladásom volt a legnehezebb része a futásnak.

Fordító, erőteljes frissítés, vízvétel, nyomás tovább. Megjött az erőm, a kedvem. Visszafele is megálltam Sarudon. A hidegvíz mellé szörpöt is kaptam a pultos lánytól. Hálás köszönet.

Fordítótól a célig ugyanaz ment, mint idemenet csak visszajátszva: ugyanott frissítettem, ugyanott tankoltam vizet. Az egyetlen különbség a szúnyogok-bogarak voltak. Az utolsó 18-20 km úgy ment le, hogy meg sem álltam. De szó szerint! Még sétára sem! Ha megteszem, megesznek. Így elvoltunk. A víz az utolsó szakaszra nem volt gond, mert plusz flakont is vittem magammal fordítótól.

A célban ismét egyedül ünnepeltem. Jó volt megállni. Ez is megvolt. De még hátra van. A PUB…

 

PUB

A PUB az utolsó verseny ebben a sorozatomban. Nem is hittem, hogy úgy jutok el idáig, hogy nemhogy nem megy el a kedvem a futástó, de még várom is. A PUHT végén már a PUTT-re koncentráltam és vártam. A PUTT utolsó kilométerein már a PUB járt a fejemben. Tervezgettem mivel frissítek, hogy fogok futni stb.

Eljött a nap. Reggel 6:45. Állok a fürdő előtt, jelentem, hogy készen állok. Jeladók élesítve, óra beállítva. Az időjárás kegyes. Végig felhős, de nem esik. Kis szél is fúj. Tökéletes.

Elindulok. 1 km már megvan. Hurrá. Majd a harmadrendű úton bal oldalon futva eldöntöm átmegyek a másik oldalra. Kiabálás, csengő! Majdnem elüt 3 biciklis. Nem, nincs bedugva a fülem. Soha nem szoktam semmit hallgatni. Egyszerűen halk volt a bringás csapat, nekem meg eszembe sem jutott, hogy körbe nézzek ilyen úton. Tanultam.

Északi part. Nehézség: a maga kis (lecsupaszított) szintje. Nem kapkodtam, sétáltam felfelé.

Nagy felfedezést tettem: az út nagyon nagy része teljesen ismeretlen volt. Basszus. Negyedjére futom körbe a Hölgyet, de nem ismerős 🙁 . Ezen sürgősen változtatni kell. Amúgy sem terveztem a kapkodást, de így most extra nézegetősre, ismerkedősre váltottam. Gyönyörködtem. Fényképezgettem.

Északi part megvolt, semmi extra. Alsó kanyar, Fenékpuszta. Első látogatók. Na hát ettől felemelőbb érzés nincs. Csak én miattam kiálltak, engem megnézni. Engem. Ki vagyok én? “Hisz együtt vagyunk senkik”. Nem tudok rájönni, de iszonyat jól esik. Még 2-3 falu és ismét várnak. Őrült jól esik. Ezek a találkozások visznek tovább.

Aztán kis fekete leves. Lement sok km az elmúlt pár hétben, semmi gond, sérülés mentesen. Most meg 118. km és kezdem érezni a bal bokám sípcsont felőli ínszalagját, hogy valami nem ok. Sajnos ismerős érzés. Tudom, hogy gyulladás. Megerőltetés. Tudom, hogy fájni fog, feldagad és hosszan gyógyul. De megígértem, csak akkor szállok ki, ha kettétörik a lábam. És még egyben van. Ezzel a sérüléssel megyek tovább. Persze okosabban. Lassabban. A tervezett 26 óra helyett 28-29-re terveztem.

Fenyvesen újabb szíverősítő, lélekbalzsam találkozás rám várókkal. Újra energialöket.

A déli part vízvétel szempontjából nagyon szivatós volt. Bár tele van kúttal a part, ahogy engedtem a kulacsba: tejfehér. Biztos nem haltam volna bele, de nem akartam kockáztatni egy hasmenést. Így jópár kutat kihagytam. Ismét kiszárítottam magam 🙁

Lement a nap. Balatonboglár, 21:12. Ismét egy csokor ember vár. Érzelmi töltés tele, energiaszint csurig. Mehetek bele az éjszakába.
Aligáig eseménytelen. Ki is esett pár rész 🙂 . Ami említésre méltó, hogy elfelejtettem koffeint pakolni és iszonyatosan elálmosodtam. Már fájt. Alig vártam, hogy nyissanak reggel a boltok. Be is mentem az elsőbe, ami kinyitott és rögtön 3 vörösbikát vettem.

Aligai feljárót (egyetlen északi parti emelkedő) benéztem. 500 méter után vettem észre, hogy rossz az irány. Itt 1 km pluszt generáltam. Visszafutás, felséta.
Már világos van. Visszakanyar északi partra. Almádi előtt beugrott a téliszalámi. Ölni tudtam volna érte (úgy, hogy nem eszem húst). Majd jött az Aldi…és Gyula már majszolta is a szeletelt téliszalámit.

Innen már nem sok minden történt. Mentem rendületlenül. Ez a szakasz már végig ismerős volt. Tudtam hol tartok, mennyi van még hátra.
Aztán beértem Füredre. Büszkén futottam végig a főutcán. Még a fejem is végig felemelve tartottam. Pedig már nem volt hozzá erőm.

El a benzinkút mellett. Fel a körforgalomig. Hiányérzetem volt: nem volt forgalomirányító rendőr. Majd tovább fel, de nem a megszokott macskaköves úton, mert az alapból lezárt terület. Célegyenes, fel a dombon a fürdő bejáratáig. Itt is magányos befutóra számítottam, de tévedtem. Vártak. Egy úr. Egy igazi Úr. The end…

Menü