Egy éven belül már ötödjére gurultunk le a Balaton északi partjára. Két sikeres egyéni, egy csapat, és egy feladott Myway kör után. Az autónk már szinte magától is oda talált volna. 😂
De kellett egy kis kitérőt tenni, jeladó felvétel miatt pestre.Egy kis csevegés, fotó, shopping után már indultunk is, mert el akartuk kerülni a péntek délutáni őrületet a pályán.
Meleget, igazi strandidőt ígértek, amivel elvileg semmi gondom nem volt, hiszen csináltam balatonkört, ultra tiszát, desedát már ilyen körülmények között.
Egyedül – legalábbis engem – a nyaralók miatti zsúfoltság, agresszív bicajosok😂. A déli parton a mindig rossz helyen bóklászó embertömeg, hajnalban a buliból hazatartó illuminált fiatalok, sült hús, füst, és egyéb szagok zavartak eddig is (most is).
De ez legyen az én bajom, nem lehet kiüríteni a tavat miattam. 🤪
Szóval megérkeztünk gond nélkül, időben. A szállás egy órára írta ki a foglalást, amiből lett délután három mert akkor érkezett oda a tulaj… 😒
De a hűs medence kárpótolt, meg amúgy is csak aludni akartunk normálisan egy éjszakát, ami sikerült is. Reggel kipihenten indultunk az Annagorába, ahonnan hiányzott a tavaszi UB zsongása.😀 Vételeztem még jeget, Kriszta felszerelte a bicajt, és lassan jött a rajt ideje.
Jeladó be, és már szépen haladtunk is a még árnyat adó fák alatt. Akkor még fújt észak felől a szél, (ami estére délire fordult) és némileg csökkentette a hőérzetet.
Szépen fogytak a kilométerek, pontosan frissítettünk, ott még pluszban akadt egy-két klasszik artézi kút, ahol tudtunk vizet vételezni, és mosakodni.
Ám ezek, ahogy Badacsony környékére értünk, sajnos elfogytak… 😒 (legalábbis az útvonalon) és már délen sem találkoztunk velük…
Szomorú egy ilyen vízkészlettel rendelkező országban… 😒
Persze értem én, el kell adni a 600 forintos fél lityis vizet valahogy… Na de mindegy is.
Mentünk szépen, a szintidő egyre távolabb volt tőlünk, így hagytuk magunk mögött a Varga pincészetet, a számomra mindig nehéz Ábrahámhegyet (római út), majd fel a csodás Szigligetre, és már ereszkedtünk is le Keszthely felé. A víz, és a jég szépen fogyott már nagyon meleg volt. 🤪
Jött Györök, és elkezdődtek a bajok!
Bementünk egy benzinkútra, mert fogyóban volt a jég, én már a gélek, és az ISO mellé már valami szilárd kaját is kívántam. Párom hozott is egy hotdogot, ami három, négy falat után már jött is kifelé belőlem, és minden is… 😒
Megbeszéltük, hogy ezt most itt elfelejtjük, és megyünk tovább! Még több víz fogyott, és persze sótabi is, de a gélek már csak nagy nehezen csúsztak le…
75 kili, Keszthely, és azt követő erdős, hűs részeken már szinte szárnyaltam(azt hittem)…
Bújt le a nap, a szél elállt, jött az este, így értünk a déli partra.
De nekem továbbra is pokolian melegem volt, és mindenem teljesen forró volt. Pedig szerintem a fél Balatont magamra locsoltam, vagy megittam. 😀
Mivel a gélek már nem csúsztak le, először lángost kívántam(a gyomrom másképpen gondolta) elég volt csak megszagolni… ki is jött. Ráadásul a már említett embertömeg, illatok, sem könnyítettek semmit a dolgomon, folyamatosan hányingerem volt. Itt éreztem, hogy csökken a tempó, fogy az erő, egyre több a séta. De majd kijövök valahogy ebből is, gondoltam.
Fonyódon egy újabb hülye ötlet:citromfagyi. Kb. két nyalás, és zuttty! 🤪
Ez már a sokadik róka volt amit találtam, és minden frissítés, bármivel is próbálkoztunk hányással végződött.
Szegény Krisztát is megviselte az, hogy nekem spórolta a vizet, jeget és magát elhanyagolta. A kísérőnek pedig ugyanúgy fontos lenne…
Amikor futottam, azt hittem haladok is, de amint az órára pillantottam kiderült, hogy azért annyira nem…
Így küzdöttünk Lelléig 130 km, a szintidő még így is bőven mögöttünk volt. Itt csatlakozott hozzánk egy négy fős bringás társaság Kaposvárról, akik nagyon kedvesek voltak! Köszönjük nekik! 💗
Feltankoltak vízzel (mert az még jócskán fogyott) pedig már bőven éjszaka, és kellemes húsz fok volt. De nem nekem… én még most is forróságot éreztem mindenemben. Szárszó határáig kísértek, kaptam tőlük hideg barackot, amit megint csak a szemem kívánt, pár méter futás után kijött az is… 😒
Ahogy elköszöntünk, csend lett. Halottam, ahogy Kriszta leszalad a murvába a bicajjal. Elbóbiskolt, teljesen kész volt ő is. Beértünk Földvárra, újabb frissítés, már nem tudom mivel… Kijött… 😒
Szántód, meg-meg szédültem, a futás már csak néha ment, akkor is csak csoszogtam.
Annyira, de annyira mentem volna! De nem tudtam. 70 kilit kellett volna még így letolni, most tíz is bődületes távnak tűnt.
140 km. Leültem, kísérőmre néztem. Egyre gondoltunk.Itt most nincs tovább. Sem neki, sem nekem… Ennyi volt. Jeladó kikapcs. Szántód kapóra jött a rév miatt.
Ott egy büfé padjain, asztalain megpihenve megvártuk az első kompot, ami átvitt minket Tihanyba. Füredre tartva óriásinak tűnt a félsziget, mintha soha nem akart volna vége lenni. Vasárnap reggel ugyanaz a csend várt, mint amikor indultunk. De nem voltunk csalódottak, csak nagyon fáradtak, és éhesek!
Ennek most így kellett történnie, ennyi volt benne. Okos döntést hoztunk! ✌️
De ez a gyönyörű tó mindig itt lesz! Ahogy a kiborg is mondogatta: Visszatérek! ✌️