Az én PUB-om – Kamenszki Anikó

BEMELEGÍTÉS

Volt egy nagy álmom; az egyéni UB.

Igen az volt a bűnös…nem kellett volna mutogatnia magát előttem minden strandramenetkor… Rossz helyen állt, mindig oda- vonzotta a tekintetem, beszip- pantotta a gondolataim nemes egyszerűségével, ahogy csak feszített ott és mutatta az eddig megtett kilométereket, de nem csak a futóknak egy évben egyszer, hanem bárkinek bármikor, aki arra jár…az alsóbéatelepi UB-tábla. És akkor már nem jó többé egyhelyben az embernek, nem jó a felét látni csak, ha az egészét is lehet az imádott Balatonnak. Nincs hely, amit jobban szeretnék nála. Amit bejárok, az már az enyém örökre.

Lehetetlen és elérhetetlen, irreális, de mégis mi másért lenne ez a tábla, ha nem azért, hogy kövessük?

Alkalmas dátumot kell találni. Iskolában dolgozom, tehát adott az időpont: a vakáció.

Be kell vállalni az időjárási kockázatokat, április 30-án még nem lehet tudni, hogy nem lesz-e éppen 40 fok július végén. Kár tépelődni, azt az egyet biztos nem fogom tudni befolyásolni.

Szükség van egy bringás és egy autós kísérőre. Van egy férjem és egy nagyfiam.
Felkészülés. Megteszem, amit tudok. Hétvégente igyekszem hosszabb futásokat is beiktatni, a heti kilométerszámot már január óta 100-110-re lőttem be. Munka, háztartás és nagycsalád mellett sokkal többet nem vállalhatok. Elégnek kell lennie.

Vigyázz, kész..

RAJT

10 perce még áramforrást kellett keresni, aztán egy csettintésre kész minden, amit eddig a videókon láttam, most velem történik. Nem vagyok hozzászokva, hogy körülöttem forogjon a világ. És most mégis. Miattam történik minden, váratlan fel- bukkanásukkal meglepnek a legelszántabb barátaim.

Zavarban vagyok a szeretetüktől és a szervezők végtelen segítőkészségétől.

Kifutok az Annagóra parkolójából és talán én hiszem a legkevésbé, hogy 32 órán belül vissza is térek ugyanide.

AZ ÚT

Délelőtt felváltva esik, eláll. Remek idő és a legszuperebb csapat is a segítségemre van. Ádám, a nagyfiam teker kitartóan mögöttem. Rendíthetetlenül hisz a sikeres teljesítésemben. Az autóban a szeretteink, az én párom, István és az ő párja, Luca. Négyünk közül kettő gyerek.

20 km-nél a másik két gyerekem is “megjelenik”: a rajzaikat pillantom meg a szüleimével és a férjemével együtt a kocsiablakra ragasztva oldalt és hátul. Nagy titokban készítették, meglepetésként kerültek ki.

És ez így megy végig. Úgy érzem magam, mint Nyuszi a Micimackóban, akinek annyi rokona és barátja és üzletfele van, és most egyszerre mind ráfókuszálnak. Sőt, aki nem ismer, az is szorít értem.

50 km-ig sínen van minden, 6 perceseken belüli az átlagom, aztán mégis megtörténik, amitől rettegtem, a sérült térdem fájni kezd. Reményvesztetten számolgatom a hátralévő idő és táv ismeretében a szükséges gyalogtempót. 25 órán át 6,3 km/h megállás nélkül. Elképzelem, mit mondhat mindenki, aki látja a gps-em csíkját. De nekem végig kell csinálni.

Kezdődik a kálvária. Hosszas gyaloglás után próbálkozom ismét a futással, ezúttal sikerrel. Sok időt szalasztottam el, a 100-as kapuhoz mégis a terv szerint érkezem, tehát semmi sem reménytelen. Simán beérhetek egyenletes haladás mellett még csökkentett futással is. Most már csak ezt kell figyelnem.

Ahol tudok, futok, ha fáj gyalogolok.

Mindig a következő pontig gondolkodom csak előre és azokat is 10 km alá kérem a férjemtől az idő múlásával. A legjobb érzés, mikor felbukkan a piros kis autónk a láthatáron. A vége felé már 5 km-enként.

Ez az UB rádöbbent, hogy mennyire nem is vagyok futó, nemhogy ultrás, de leginkább semmilyen. Csak fejből, érzésekről és szívből haladok. Fogalmam sincs a frissítésről, nincs, csak egy cipőm, se edzőm, se szakszerű csapatom, se szponzorom, csak az akaratom, hogy megcsinálom. Egy anya mindenható a gyerekei szemében. Nem szeretnék presztízst veszteni.

CÉL

Az utolsó 15 km-en már nem erőltetem a futást, mert nagyon fáj a jobb bokám és lábfejem. Kiszámoljuk, meglesz a 32 óra már kényelmesen is. Elémgurulnak meglepetésként biciklis kísérős barátaim, az utolsó 7 km már az örömről szól. És szégyen ide, vagy oda, de egyszerűen besétálok a célba. Olyan sokszor elképzeltem, pontosabban szinte elképzelni sem mertem, mint a világ legnagyobb dolgát, pedig ezzel bebizonyosodott, hogy egy magamfajta mezei, jött-ment, amatőr anyukának is sikerülhet, ha igazán akarja.

LEVEZETÉS

Köszönettel tartozom Zelcsényi Miklósnak, a mi jóságos Mukinknak, akinek az áldozatos és emberfeletti munkája nélkül nem jöhetett volna létre ez az út, illetve köszönöm a lehetőséget neki és a teljes csapatának, hogy próbára tehettem magam!

Köszönöm a családomnak, a kísérőimnek, Ádám fiamnak, férjemnek, Istvánnak és a mindig segítőkész Lucánknak, a családom többi tagjának és minden barátomnak, ismerősömnek és ismeretlennek, aki szurkolt, hogy sikerülhessen ez az álmom!

Menü