Tavasszal az UB-n a teljesítők között voltam, 29:50 perces idővel, keserédes emlékekkel.
Gyomorrontással indultam, aminek reggel még csak előjelei voltak, de a későbbiekben komolyra fordult, 10 km-nél már dupla smectát ittam. A sokadik órába teljesen kaotikussá vált, a só-víz háztartás szétesett, így dagadt a bokám, az ujjam és még számos probléma lépett fel.
Szerencsére 1 hónapja kiderült, lehetőségem lesz idén még egyszer kipróbálni magam ezen a brutális távon.
Reggel bepakoltam a kigondolt előkészített cuccokat a kocsiba, és egy pesti kitérővel irány a Balcsi. Felvettem a jeladókat a depóba, találkoztam és egyeztettem a versenyigazgatóval, mit hogyan csináljunk. Kérdezte, hogy mennyire biztos a teljesítés, amit egy erős „passz, bármi lehet”-tel körvonalaztam számára.
Az utolsó héten követtem az időjóslásokat, de minden nap mást írtak a futás időszakára, így változékony időre számítottam hó, eső, szél, hideg minden benne van a pakliban. Átgondoltam, milyen időben mit veszek fel, hogy fogom kihúzni a 15 órás sötétséget fejlámpával, miként fogok navigálni. Természetesen, a frissítést is átgondoltam, ezt átbeszéltük feleségemmel, mikor mire van szükségem. A terv az volt, hogy 2 óránként elém vág kocsival ivózsákcsere meg, éppen amire szükségem van, puszi és GÓ!
A készülés hete mindig kaotikus, rohanós, így már nagyon várom, a rajtot. Nagy zsizsegés speeker, libabőr, duda és csönd, csak a léptek zaja… ekkor minden elcsendesedik, kitisztul és magad maradsz, jelen vagy önmagadban, már csak futni kell!
Na, ehhez képpest most Timivel – feleségemmel, ketten a sötét parkolóban, utolsó egyeztetések, nulla pörgés hisz szükség lesz még az erőre várunk… 7:00 RAJT! Le a ködös pirkadatban a köves domboldalon, kordonugrás, körforgalom és már a pályán is vagyok.
Tervszerűen ment minden, de picit magas pulzussal futottam, amit betudtam annak, hogy inkább éjszakai futó vagyok, a reggel a lustálkodásé. Próbáltam lassítani, de releváns változás nem jelentkezett, viszont energetikailag teljesen rendben voltam, így inkább arra alapoztam az intenzitást. 5:30-5:40 körül kényelmesen döcögtem, jöttek a megállók 2 óránként, itt-ott ködfoltos szemerkélő eső minden rendben. A szigligeti dombokon bele-bele sétáltam, irány Vonyarc, rémlettek a fejemben a tavaszi emlékek itt vált kritikussá a problémám. Most éreztem egy kis gyengülést, tudtam kell még ennem, mert kevés csak az ISO. A megállók alkalmával ezt banánnal, jó reggelt szelettel, kis vízzel kiegészíttettem Keszthely – megvan az egyensúly, stabil a pulzus, újra „velem van az erő”. Jön a 6-6:30 as tempó, lassan elérem életem 3. 100 km feletti teljesítését, ez segít mentálisan.
Fenyves itt vagyok, magamhoz képest jó tempó, kerek számok 100km, 6:00 min/km, 10 óra, már rám sötétedett. Depótájm is járt a 100-as hoz kicsit szusszanok, fekszem a kocsi mögött a lábam a hátsó lökösön fejlámpában majszolgatok valamit, kinéz magának egy rendőrlány a kocsiból, de csak csodálkozik – elkönyvel, valami elmebeteg jógázik… 10 perces henyélés és jó hír párom megírt 15 oldalt a másoddiploma munkájából. Indulás! Tudtam, innentől kezd nehézzé válni még vissza 111, de menni kell, mert rámhül a ruha, fenn kell tartani a mozgást. Jött egy kis szembeszél a beláthatatlan déli parti hosszú egyenesekhez, de felmelegített egy emlék, Fonyódon gyönyörű délutáni napsütésbe futottam tavasszal szinte láttam a sötétségben. Kicsit fáradok mentálisan, rombolnak a körülmények, de bízok a lábaimban, visznek előre. Új célt tudatosítok a Balatonvilágosi emelkedőig fontos tartalékolnom. Lassan teltek a kilométerek már nem 20 asokat haladunk 2 óránként, 7 –es körüli tempóban haladtam. Pulzusomat már inkább fenntartani volt nehéz a szervezetem tudja, vége a napnak. Éjfélre Siófokra érkeztem, a házak között mérséklődött a szél, de a nyitott terepen továbbra is kellemetlen. Egy pár üdítővel a kezében állt, engem vártak egy kandeláber alatt, kicsit megálltam biztatnak, innen is köszönöm nekik, (hozzáteszem az egész körön pár kerékpárossal és 3-4 futóval találkoztam). A találkozók alkalmával egyre nehezebb volt újra elindulni, egyre szomjasabb voltam és többször kellett kiállni a bokorba, de energetikailag jól voltam, gyomrom tökéletes.
Aztán jött a 15% emelkedő ez az itt vagyok, felsétálok 160 km már a futóműben, ennyi jár, egy kicsit ránézek telóra, brutál sokan követnek, nagyon jól esik. Futótársak bíztatnak, megy a poénkodás, „kört kap a szintidő”, „mégsem marad el a BSZM Ákos megtartja egyedül” és társai, jól szórakoztam nagyon jól esett, mentálisan feltöltődtem. Dombra fel séta, síkon – lefele futás még mindig jól éreztem magam, lábam kicsit nehezen indult, de működik.
175 körül elkezdtek szétesni a gondolataim, arra lettem figyelmes, nehéz összpontosítani és egymásból következő gondolatokat kialakítani, éreztem, valami nincs rendben. Sétálok, átgondolom mit, mikor ettem, merre és mi billenhetett ki, Timitől soron kívüli találkozót szervezek, baj van vagy lesz… Arra a következtetésre jutottam, hogy leesett a sókészletem még mindig szomjas voltam és kihígíthattam, ami eltávozott. A vádlim teteje is kezdett összehúzódni, egyértelmű – só kell. 4 km még tudok találkozni Timivel, addig nem iszom semmit, nyalok egy kis gélt amiben van minden, hátha dehidratál egy kicsit és még só is van benne, így sűríthetek a készleteken. Lassan döcögtem kocogás/séta fele felében, próbálok azért mozgásban maradni. Végre találkoztam a megmentőmmel, biztatott, láttam már ő is nagyon fáradt hajnali fél 4, de kitart és helytáll, hibátlanul tolta. Feltankoltam szusszantam egy kicsit, akkor már feltöltünk mindent.
Továbbindultam, most csak inkább sétáltam, várom, hogy a szervezetem helyreálljon, a vádlim húzódik. Az energiaszintem, közérzetem jó, 20-30 perc múlva elkezdtem újra bele-bele futni azt vettem észre egyre sűrűbben futok.
185 km-nél éreztem megint könnyebb a mozgás, már csak bő húszas. Most már meglesz, ha vigyázok magamra, ahogy eddig és nem engedem a kilométereknek, hogy leromboljanak, hanem szisztematikusan én darálom le azokat. Már csak egy találkozó a párommal Balatonalmádinál. De már nem állok meg, hajtom, csak egy softflash ISO elég, felmarkoltam és mentem tovább. Várom a csopaki utolsó emelkedőt arra emlékeztem, hogy nagyon rosszul esett tavasszal, de nem találom, ja mert most futottam fel rajta 6:40 be.
Megpillantottam a Balatonfüred táblát, lassan a hosszú füredi parkon átfutva pirkadt újra rám. Irány a körforgalom kordonugrás befelé és a köves emelkedő, ami már annyi ember lelkében okozott szép pillanatokat, jó érzés volt megfutni! Parkolóban feleségem vár, megcsináltuk megint, de most simább volt.
Valljuk be, jó kis elégtétel a tavaszi harc után, 5 óra 40 percet javítva beérni. Óriási dolog egy amatőr futó számára, aki éppen 2 éve űzi ezt a gyönyörű sportágat az, hogy top futók is elismerően nyilatkoznak a teljesítményéről. Számomra ez azt mutatja, hogy a közös ellenfél, a távolság és a körülmények, melyek a versenytársakat csapattársakká kovácsolja.
Köszönöm mindenkinek, aki követett és gondolt rám, Timinek az autós supportot, hibátlanul csinált mindent, hatalmas elismerésem, a sporttársaknak a vicces kommentáradatot, a családnak, hogy vigyáztak a srácokra, amíg apu hülye szenvedélyét ki nem elégíti, nélkülük ez nem valósulhatott volna meg. És kössz NN Ultrabalaton a lehetőséget!
Péternek egyelőre 50 000 Ft körüli összeget sikerült gyűjteni, de még lehet élni a lehetőséggel. A közleménybe kerüljön be, hogy PUB így tudjuk megkülönböztetni a többi adománytól.
Közlemény: Angyalok Adomány Peti PUB !!!
Róla a bemutatkozásomban többet is megtudhattok!